Stéchenyi terv

ÜGYFÉLSZOLGÁLAT

Tel. 298-7501/7502

Fogadási idő

Hétfő: 13.00-16.00
Kedd: zárva
Szerda: 9.00-16.00
Csütörtök: zárva
Péntek: 9.00-13.00

KUTATÓSZOLGÁLAT

Tel. 298-7503/7504

Nyitvatartási idő

Hétfő: 9.00-16.00
Kedd:* 10.00-19.00
Szerda: 9.00-16.00
Csütörtök:* 10.00-19.00
Péntek: Zárva
*Ügyelet
Kedd: 16.00-19.00
Csütörtök: 16.00-19.00

TERVTÁR

Tel. 298-7514

Nyitvatartási idő

Hétfő: 9.00-16.00
Kedd:* 10.00-19.00
Szerda: 9.00-16.00
Csütörtök:* 10.00-19.00
Péntek: Zárva
*Ügyelet
Kedd: 16.00-19.00
Csütörtök: 16.00-19.00
RSS Hírek
RSS Publikációk
RSS Fordítások

EÖRSI LÁSZLÓ: Budapest ostroma 1956


kisebb betű nagyobb betű e-mailben elküld nyomtatás

[1]A szovjet haderő Magyarországon[2]

    1945 után a szovjet csapatok magyarországi tartózkodására a szövetséges hatalmak megállapodása adott lehetőséget. Ezt a Szovjetunió és Magyarország közötti 1947-es békeszerződés megerősítette, amennyiben kimondta, hogy a szovjet erők mindaddig az országban maradnak, amíg Ausztriában is állomásoznak csapataik. Az 1955-ös államszerződés hatálybalépésétől viszont a Varsói Szerződés szabályozta a katonai jelenlétet. Mintegy négy hadosztálynyi erő tartózkodott az országban.[3]
    Október 23-án Andropov nagykövet[4] észlelte, hogy Budapesten "a helyzet rendkívül veszélyes", és telefonon kérte a hadsereg beavatkozását,[5] majd ennek előkészületeit Hruscsov, az SZKP KB első titkára[6] megtárgyalta Gerő Ernővel, az MDP első titkárával.[7] Ekkor Zsukov honvédelmi miniszter[8] kapott parancsot Budapest megszállására. (A többi városban és a falvakban nem látszott ilyen fenyegetőnek a helyzet.)[9]
    24-én hajnali 2 és 4 óra közt minden irányból a fővárosba érkezett egy csaknem hadosztálynyi szovjet alakulat: 6000 katona, 290 harckocsi, kb. 120 páncélozott szállító harcjármű és 156 ágyú.[10] Az "ellenforradalmi lázadás" letörésére elsősorban a Las- csenko altábornagy[11] által vezetett, Székesfehérváron állomásozó Különleges Hadtest kapott utasítást.
    Már ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy ezúttal nem válik be a legfelsőbb politikai vezetés erődemonstrációra alapuló stratégiája.[12] A szovjet-magyar politikai és katonai vezetés nem számított rá, hogy Budapesten ko- moly ellenállással kerül szembe. Hamar kiderült, hogy az elégedetlenkedők nem érik be a szovjet emlékművek ledöntögetésével. A páncélos járművek az utcai harcokban viszonylag könnyen sebezhetőkké váltak. Ez a haderő kevésnek bizonyult, noha a középületek nagy részét ellenőrzése alatt tartotta. 25-én megérkezett Budapestre három új hadosztály a Szovjetunióból és Romániából, 20 000 főnyi összlétszámmal.[13] Súlyos harcok és komoly veszteségek után, október 30-án a szovjet pártvezetés elhatározta, hogy kivonja csapatait Budapestről. A döntésben a legfőbb szerepet a magyar politikai vezetés megváltozott helyzetértékelése játszotta. A kivonulás feltételeként (a magyar féllel egyeztetve) azt szabták meg, hogy a szovjet katonákat magyarok váltsák fel, és a felkelők az ő kezükbe tegyék le a fegyvert.[14] 30-án a közvetlen harci érintkezésben lévő alakulatokat vonták ki, az akció teljes lebonyolítása 31-én a déli órákban fejeződött be. (A szovjet erők utoljára a Parlament környékét hagyták el.)[15] Több forrás utal arra, hogy a Népligetben és másutt számos páncélos meghúzódott, tehát a kivonulás nem volt teljes.
    Ugyanezen a napon azonban - részben a kínai pártvezetés nyomására - Hrus- csovék az újabb agresszió mellett döntöttek. Ekkor már a határon folyamatosan szivárogtak be friss szovjet csapatok, Nagy Imre kormányfő[16] tiltakozása ellenére, aki válaszul november 1-jén deklarálta Magyarország semlegességét és a Varsói Szerződésből való kilépését. November 2-3-án, a szovjet manőverek hírére, magyar katonai egységek tüzelőállásokat foglaltak el a külvárosban és a peremkerületekben, így a Juta-dombnál, a Nagykőrösi és a Határ útnál, Soroksár határában, a Jászberényi és a Kőbányai útnál, a Zalka Máté téren, az Éles saroknál és a Csajkovszkij parkban.[17] A Moszkva által kiszemelt két magyar politikus, Kádár János[18] és Münnich Ferenc[19] másnap már a Kremlbe tartott, miközben a szovjet erők egyre inkább körbezárták Budapestet.
    November 4-én hajnalban Konyevnek, a Varsói Szerződés főparancsnokának[20] harcparancsa alapján megindították a "Forgószél" hadműveletet, amelyben KGB-csapatok is részt vettek Ivan Szerov[21] személyes irányításával. A fegyveres ellenállást ismét túlnyomó részben a civil felkelők kísérelték meg.[22] A nyugati, illetőleg az ENSZ-segítség csupán illúzió maradt, a hatalmas szovjet túlerő november 11-éig, súlyos pusztításokkal, befejezte Budapest ostromát.[23] Csak 35 év múlva vonult ki ismét, akkor már harc nélkül.
 
 

Konyev marsall napiparancsa, 1956. november 4.

    Katona, Tiszthelyettes, Tiszt és Tábornok Elvtársak!
Október végén a testvéri Magyarországon reakciós és ellenforradalmi erők lázadást szítottak azzal a céllal, hogy megsemmisítsék a népi demokratikus rendszert, a dolgozók forradalmi vívmányait, és visszaállítsák a régi földesúri-kapitalista rendet.
    Az események megmutatták, hogy a volt horthysták aktív részvétele ebben a kalandban a fasizmus újjászületéséhez vezet Magyarországon, és közvetlen fenyegetést jelent Hazánk és az egész szocialista tábor számára. Nem szabad elfelejteni, hogy az előző háborúban a horthysta Magyarország a hitleri Németországgal együtt Hazánk ellen lépett harcba.
    A Magyar Népköztársaság kormánya kérésének megfelelően, a szocialista tábor országai között fennálló Varsói Szerződés alapján, amely kötelez minket arra, hogy megtegyük "a megfelelő intézkedéseket védelmi képességük megszilárdításához, népeik békés munkájának megóvásához, garantáljuk területük és határaik sérthetetlenségét, és védelmet nyújtsunk egy lehetséges agresszióval szemben", a szovjet csapatok megkezdték szövetségesi kötele- zettségeik teljesítését.
    Nem kétséges, hogy a Magyar Népköztársaság munkásosztálya és dolgozó parasztsága támogat minket ebben az igazságos harcban. A szovjet csapatok feladata az, hogy testvéri segítséget nyújtsanak a magyar népnek szocialista vívmányai megvédésében, az ellenforradalom szétzúzásá- ban, a fasizmus fenyegető újjászületésének megakadályozásában.
    Megparancsolom: A szovjet csapatok teljes személyi állománya katonai kötelmeinek teljes tudatában tanúsítson állhatatosságot és szilárdságot a parancsnokság által megszabott feladatok teljesítése során. Nyújtsanak segítséget a helyi hatalmi szerveknek a közrend megteremtésére és az ország normális életének helyreállítására irányuló tevékenységükben.
    Őrizzék meg a szovjet katona becsületét és méltóságát, erősítsék a testvéri barátságot Magyarország dolgozóival, tartsák tiszteletben nemzeti hagyományaikat és szokásaikat.
    Szilárd meggyőződésem, hogy a szovjet hadsereg katonái, tiszthelyettesei, tisztjei és tábornokai becsülettel teljesítik harci kötelességüket.[24]
 
 

A felkelőcsoportok kialakulása[25]

    A forradalom kirobbanásától folyamatosan újabb és újabb felkelő-csoportok alakultak meg az egész főváros területén. Összlét- számuk mintegy 15 000 főre tehető. Tagjai főleg fiatal munkásokból, segédmunkásokból rekrutálódtak, akiket meghurcolt, elkeserített, megalázott a sztálinista rendszer. Az idősebbek közül többen megjárták a szovjet fogolytáborokat is. Többségük egyetértett a forradalom követeléseivel. A nyolc évig tartó terror tapasztalatával a diktatúra megszüntetéséért és az ország függetlenségének kivívásáért fogtak fegyvert. A döntő többségük elég homályosan definiált "igazi szocializmust" akart, és a res- taurációnak minden formáját elvetette. Mások inkább kalandvágyból, fegyverbirtoklásáért, később érvényesülési lehetőségekért csatlakoztak a forradalmárokhoz.
    Tevékenységükre - különösen a forradalom első napjaiban - főleg a spontaneitás volt a jellemző, hiszen távolról sem a legtudatosabb, legtájékozottabb társadalmi rétegek vettek részt a harcokban.
    A 23-24-ei éjszakától kezdődően a rendőröktől, katonáktól vagy raktárakból, laktanyákból[26] szerzett kézifegyverekkel és benzines palackokkal többnyire kis létszámú felkelőcsoportok alakultak ki, egy-egy rátermett parancsnok irányítása alatt, főleg a munkások lakta körzetekben, amelyek közelében a szovjet csapatok felvonultak.[27] A legerősebb ellenálló központok a VIII., IX. kerületben, a Baross és a Széna téren, Pesterzsébeten és Csepelen alakultak ki. A lakosság nagyobb része támogatta a csoportokat, amelyek összetétele szinte óránként cserélődött. Legfőbb tevékenységük a forradalom első időszakában a szovjetek (illetőleg lényegesen csekélyebb mértékben az ÁVH-s, rendőri és honvédségi erők) elleni harc volt, amelynek irrealitása a külső szemlélő számára teljesen egyértelműnek tűnt. A forradalom első időszakában a honvédség állományából még a sorkatonák közül is csak kevesen vállalták a felkelőkhöz való csatlakozással járó kockázatot: létszámban, fegyverzetben,[28] képzettségben egyaránt súlyos hátrányban voltak mindvégig. Mindezeket lelkesedéssel és leleményességgel pótolták.[29] A "szent suhancok"[30] a világ ámulatára, az óriási túlerővel szemben - ha ideiglenesen is - győzelemre vitték a forradalmat.[31]
 
 

Felkelők a fegyverszünet idején

    Jelentősen megváltozott a felkelők helyzete az október 28-ai fordulat után, amikor a Központi Vezetőség elfogadta a Politikai Bizottságnak azt a határozatát, amely az eseményeket forradalomként, szabadságharcként értékelte. Ekkortól jelentősen megnövekedett a csoportok száma és létszáma: legtöbbjükhöz katonatisztek is csatlakoztak mint tanácsadók és kiképzők, illetve sorkatonák, majd börtönökből szabadult politikai és közbűntényes elítéltek. (A felkelőcsoportok osztagai több büntető intézményt felszabadítottak.) Számos tárgyalás eredményeképpen, központi szervezéssel, katonai, rendőri és civil erők részvételével megkezdődött a nemzetőrség kiala- kítása. A főparancsnok Király Béla tábornok,[32] helyettese Kopácsi Sándor rendőrezredes, Budapest rendőrfőkapitánya[33] lett. November 2-3-án megválasztották a tízfős Operatív Bizottságot (a nemzetőrség irányító központját), amelyben a civil erők képviselői voltak többségben. A felkelőcsoportok nemzetőrségi egységként immár legális keretek közt tevékenykedtek. A káosz megelőzése érdekében megállapodtak, hogy mindazok, akik a nemzetőrségbe je- lentkeznek (csak 18 év felettiek), karszalagot, Kopácsi aláírásával ellátott igazolványt kapnak, míg a többiektől elveszik a fegyvert. (Természetesen e problémákat nem sikerült maradéktalanul megoldani.) A nemzetőröknek rendszeres zsoldot és egyenruhát ígértek. A csoportok vezetői többnyire katonai szervezeti formának megfelelően szakaszokra, rajokra osztották egységeiket, megszervezték az őrszolgálatot, megerősítették a fegyelmet, igyekeztek megelőzni (olykor sikertelenül) a kihágásokat. Ebben az időszakban a fegyveres csoportok legfőbb feladata az volt, hogy fenntartsák a rendet, a közbiztonságot, és segítsék a lakosság ellátását. Ezenkívül előállították a Rákosi-diktatúra kiszolgálóit (főleg az ÁVH-sokat és a pártvezetőket), hogy majd független bíróság ítélkezzen felettük. A vétkesek kézrekerítésére szinte mindenütt "különleges csoportok" alakultak (bár nem mindig nevezték így őket), amelyek főleg a lakosság segítségével dolgoztak. (Előfordultak téves, sőt rosszindulatú bejelentések is.) A gyanús személyeknél a nemzetőrök előírás szerint házkutatást tartottak a fegyverek, egyenruhák begyűjtése céljából. (Aligha lehet vitás, hogy a kutatást végző csoportokban akadtak olyanok is, akik más értékeket is "találtak" a lakásokban.) A nemzetőrségi csoportok a belső kerületekben általában lazább, a külvárosban szorosabb kapcsolatot létesítettek a körzeti Forradalmi Bizottmányokkal.
    Speciális csoport jött létre október 30-ától a Szabad Nép székházában. Az épületet Dudás József gépészmérnök,[34] volt illegális kommunista, és az általa létrehozott "Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány" - az ottani munkástanáccsal megállapodva - tette meg bázisává. A "Nemzeti Bizottmány" nemcsak több száz fegyveressel, hanem értelmiségi támogatókkal, je- lentős nyomdai kapacitással is rendelke- zett. Ám a mindig külön utakon járó Dudás mindinkább elszigetelődött a többi fegyveres egységtől, és a november 3-ai nemzetőrségi értekezleten már valamennyi csoport képviselője megtagadta vele az együttműködést.
    Szintén október 30-án következett be a tűzszüneti időszak egyetlen jelentős fegyveres összecsapása: a Budapesti Pártbizottság épületének ostroma. Ebben főként a VII. és a VIII. kerületi felkelők vettek részt. A Köztársaság téri épületet a környéken a már feloszlatott ÁVH és a pártapparátus forradalomellenes központjának tartották. A pártház védelmére kiküldött honvédségi harckocsizók tévedésből az ostromlókat támogatták.[35] Segítségükkel a tömeg elfoglalta az épületet, és elvakult dühében 24 foglyot (döntően sorozott ÁVH-s kiskatonákat) meglincselt.
 
 

Fegyveres ellenállás november 4-étől

    A szovjet csapatok támadásának következtében a felkelőcsoportok száma, összlétszáma csökkent. (Bár voltak újonnan alakult osztagok is.) Több nemzetőregység az új agresszió hírére szétoszlott. Főleg a katonák távoztak gyorsan - nemritkán még a harcok előtt -, vagy mert belátták az ellenállás kilátástalanságát, illetőleg tűrhetetlennek tartották a fegyelmezetlenséget és a kaotikus viszonyokat, vagy azért, mert viszonylag háttérbe kerültek, mivel a csoportokra a radikálisabb civil vezetők na- gyobb befolyást gyakoroltak. Ez a tendencia nemcsak a központi régiókban érvényesült, ahol a tisztek tanácsadóként vagy a civil csoportokba olvadva tevékenykedtek, hanem a külső kerületekben (Csepelen, Pesterzsébeten, Újpesten) is, pedig a katonaság emitt nagy létszámban önálló alakulatként vett részt a fegyveres eseményekben. A magas rendfokozatú tisztek túlnyomó többsége - így a nemzetőrparancsnok-helyettes Kopácsi Sándor ezredes is - eleve kilátástalannak érezte, így ellenezte a fegyveres ellenállást. Király Béla tábornok, a Nemzetőrség parancsnoka embereivel a budai hegyekbe vonult, bár mások a harcot részesítették volna előnyben. Az ellenálló csoportok lassanként elveszítették a lakosság támogatását, növekedni kezdett körükben az elkeseredés, a gyanakvás; az árulók lázas keresése több esetben személyes tragédiához vezetett. A legtöbb felkelő nyugati vagy ENSZ-támogatásra számítva tartott ki az óriási túlerővel szemben. Legtovább (november 10-11) Pesterzsébeten folytak a harcok, de Csepel központjában, az Óbudai Schmidt kastélynál, az újpesti Szent László tér környékén, Kőbányán az Élessaroknál, Erzsébetvárosban, a József- és Ferencváros középső részén (ezeknél jóval kisebb egységekkel másutt is) szinte a végsőkig (november 7-10) védekeztek a szabadságharcosok. Az elfogott felkelők vagy felkelőgyanús lakók közül többeket a helyszínen agyonlőttek,[36] másokat pedig Ungvárra és Sztrijbe deportáltak.
    A szétoszlott csoportok számos tagja azonban fegyvertelenül is folytatta az ellenállást a régi-új hatalom ellen, belföldön és külföldön egyaránt. A forradalom kezdetén kialakuló legfőbb fegyveres ellenálló központok a Józsefvárosban, a Középső-Ferencvárosban, a VII. kerületi Baross téren, a II. kerületi Széna téren, valamint Csepel és Pesterzsébet északi részén jöttek létre.
 
 

A VIII. kerületi felkelők

    A forradalom legtöbb áldozatot követelő csatái a Józsefvárost és Ferencvárost elválasztó Üllői úton, a Nagykörút-Nagyvárad tér közti részen, valamint a Nagykörútnak a Boráros tér-Baross utcai szakaszán voltak.
    Ezen a területen már a forradalom első napjaiban kialakultak kisebb-nagyobb létszámú felkelőcsoportok, amelyek (mint másutt is) főleg benzines palackokkal, géppisztolyokkal, kézigránátokkal vették fel a harcot a szovjet páncélosok ellen. A legsúlyosabb összecsapásokra a Nagykörút-Üllői út kereszteződésében került sor: a szovjet csapatok itt szenvedték el a legnagyobb veszteségeket, becslésem szerint az októberi harcokban 20-25 páncélost és mintegy százötven katonát. A legnagyobb hírnevet a stratégiai szempontból kiváló adottságú Corvin moziban összegyűlt csoport szerezte. Olyannyira, hogy a magyar politikai és katonai vezetés szovjet segédlettel már október 25-étől meg akarta szervezni e bázis megsemmisítését, és a 28-ára tervezett akciót Nagy Imre miniszterelnök tiltakozása hiúsította meg. Természetesen a Corvin-köziek harci sikereihez hozzájárultak a közvetlen környezetükben lévő VIII. és IX. kerületi felkelők, beleértve a Kilián laktanya fegyvereseit is. A VIII. kerületben kiemelkedő jelentőségre tett szert a Práter utcai általános iskolában berendezkedett csoport, Ö. Nagy János lakatos[37] parancsnoksága alatt (helyettese: Lassan György).[38] Ez volt valószínűleg a legnépesebb felkelőbázis. Ugyanebben az utcában még két jelentősebb osztag is berendezkedett Ritecz József ("Jocó"),[39] illetőleg Schmidt László ("Rigó") kocsifényező[40] vezetésével. Ezenkívül a környéken tevékenykedett még a Vajdahunyad utcai egység (parancsnokok: Kiss Károly honvéd[41] és Jánoki Attila)[42] és a Kisfaludy utcai két csoport (parancsnokok: Kasza János[43] és Fáncsik György ["Vadászkalapos"], anyagellenőr).[44] Elvileg ezek az egységek is a Corvin parancsnoksága alá tartoztak, valójában azonban - különösen a forradalom első időszakában -, bár kölcsönösen biztosították egymást, és egyeztették a jelszavaikat, egymástól függetlenül tevékenykedtek. Ugyanez volt a helyzet a IX. kerületi csoportoknál is, de a két kerület felkelői között - bár gyakran harcoltak együtt - a rendelkezésünkre álló adatok szerint semmilyen egyeztetés nem történt.
    A Corvin közben október 26-áig, amíg a felkelők Iván Kovács László ("Ivánkovics") gödi munkást[45] ismerték el parancsnokuknak, teljesen spontán módon jöttek-mentek a fegyveresek, és vezetőik is gyakran cserélődtek. Ezután viszont már szervezettebbé vált a Corvin közi csoport működése. Ekkoriban kerültek oda a Pongrátz fivérek is (életkor szerint Ernő,[46] Ödön,[47] Kristóf,[48] Gergely[49] és András),[50] akik rövid időn belül vezető szerepet vívtak ki maguknak.
    A corvinisták képviselői még a tűzszüneti határozat előtt tárgyalásba bocsátkoztak a "barikád túlsó oldalával". A szovjet főparancsnokság és a BM képviselője rá akar- ta bírni a felkelőket a fegyverletételre, szabad elvonulás fejében. A corvinista vezetők azonban 10 pontos ellenkövetelést fogalmaztak meg; ebből az is kiderült, hogy Nagy Imre helyett Veres Péter írót tartották legalkalmasabbnak egy új ideiglenes kormány megalakítására. (Nagy Imre ebben az időben más csoportoknál sem volt népszerű, részint a statárium-rendelet, másrészt a Szabad Európa ellene irányuló kampánya miatt.)
    A fegyverszüneti tárgyalásokban a felkelőcsoportok közül a Corvin-közieknek kitüntetett szerep jutott. Számos alkalommal különböző helyszíneken értekeztek a politikai, a honvédségi, a rendőrségi vezetőkkel önállóan (a Práter utcaiakat is kép- viselve), vagy más egységek küldötteivel együtt. A pártközpontban tárgyalva az MDP vezetőivel szembenálló felek közös nyilatkozatban állapodtak meg: ők elismerik a Nagy Imre-kormányt, a kormány leszereli az ÁVH-t, a harcokban részt vevők pedig amnesztiában részesülnek. Megígérték nekik, hogy a felhívást közzéteszik a rádióban. Mivel ez elmaradt, a fegyverletételre sem került sor. Ebben a Váradi Gyula vezérőrnagy[51] vezette katonai delegáció Corvin közi látogatása (október 29-30-ai éjszaka) sem tudott áttörést kicsikarni. A felkelők túlnyomó része egyetértett abban, hogy a szovjet csapatok budapesti kivonásáig nem adják ki kezükből a fegyvert, de a kivonás megtörténte után a katonákkal és a rendőrökkel együtt közreműködnek a rend helyreállításában. A Corvin közben azonban ekkorra már Iván Kováccsal szemben kialakult egy befolyásos csoport, amelyet a Pongrátz testvérek, Antalóczi Sándor ("Doki") orvos[52] és Bornemissza Tibor egyetemi tanársegéd[53] vezettek. Ők árulást gyanítva még a kivonuló szovjet csapatok biztosításában sem voltak hajlandóak közreműködni. A konfliktus később csak éleződött a Corvin vezetésén belül, mivel Pongrátzék lassanként mindenkiben árulótláttak. Maléter Pál ezredest,[54] a "Kilián legendás parancsnokát" közellenségnek kiáltották ki, Iván Kovács viszont méltónak vélte őt a honvédelmi miniszterségre. Ellenlábasai azt szerették volna, ha ezt a tisztséget Márton András ezredes[55] tölti be. November 1-jén (vagy 2-án) Márton és Solymosi János alezredes[56] közreműködésével Pongrátzék leváltották Iván Kovácsot, és főparancsnoknak Pongrátz Gergelyt ("Bajusz") nevezték ki. A megosz- tottság, a széthúzás azonban a továbbiakban sem szűnt meg.
    Október 31-étől egyre jobban érvényesült a katonai szervezettség. Ehhez segítséget nyújtottak a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia tisztjei is, Márton András és Dienes Ödön[57] ezredesek vezetésével. Négy századot hoztak létre a Corvin moziban, a Kisfaludy utcában és a Práter utcában lévő felkelők bevonásával. (Egyébként a közeli és szintén jelentékeny Vajdahu- nyad utcai csoport továbbra is teljes függetlenséget élvezett, bár a Práter és a Kisfaludy utcai csoportoknak is maradt tényleges önállóságuk.) A főparancsnok mellett kinevezték a parancsnokhelyetteseket, század-, szakasz- és rajparancsnokokat, katonai tanácsadókat (10-15 tisztet), az összekötőket, a páncélos-, a tüzér-, a hadtáp-parancsnokot, a gépkocsik és a kötözőhely parancsnokát. Rádiósokat, gépírónőket is alkalmaztak. A Práter utcai iskolában 30-40 ÁVH-s, pártfunkcionárius foglyot őriztek, a fogdaparancsnok Konstantinidisz Andréj[58] "politikai tiszt" volt.
    A Corvin főparancsnokság mindvégig a legrangosabb csoport maradt: a Karhatalmi Bizottságokban, a nemzetőrségi értekezleteken legnagyobb létszámban a corvinista küldöttek vettek részt, és közülük a 10 fős Operatív Bizottságba - Antalóczi és Iván Kovács révén - ketten is bekerültek.
    A november 4-ei szovjet támadás - az előzetes hírek ellenére - váratlanul érte az 1500-2000 corvinista nemzetőrt. A bevonuló csapatok legelőször és leginkább e körzet ellen vetették be erőiket, elsősorban a Corvin mozit és a Kilián laktanyát vették célba. Hamarosan beindították az aknázást is, ami ellen végképp nem volt védekezési lehetőség. Bár a corvinisták még korábban zsákmányoltak 2-3 harckocsit, nem tudunk arról, hogy ezeket bevetették volna, azonban a rendelkezésükre álló 5-6 löveget és mintegy 15 géppuskát eredményesen használták.
    A Corvin-köziek és néhány környező csoport 1-2 napos ellenállás után, a névsorokat, igazolványokat megsemmisítve, parancsnokaik vezetésével kiürítették bázishelyeiket. Ám a Kisfaludy utcai Kasza-cso- port, valamint a Práter utcaiak és a Vaj- dahunyad utcaiak egyes részlegei folytatták a körzetben a fegyveres harcot, egészen november 7-8-áig. A corvinisták a novemberi harcokban kb. hat páncélost lőttek ki, és mindkét oldalról 25-30-an vesztették életüket (természetesen a lakosság soraiból is több áldozatot követeltek a harcok).[59]
    A Szabad Nép székházában lévő felkelők is a fegyveres ellenállás mellett döntöttek (és elhatározásukat érvényesítették Dudás Józseffel szemben). E harci eseményekről rendkívül kevés forrásunk van. A csoport, Kovács András egyetemi hallgató[60] parancsnokságával, 5-én a Blaha Lujza téri Éjjel-nappal közért épületében rendezkedett be és foglalt el tüzelőállást. Innen és a környező házakból szálltak szembe a szovjet erőkkel november 8-áig, amikor az osztag (amelyből már korábban is számosan lemorzsolódtak) feloszlott.[61]
 
 

Molotov-koktéllal a tankok ellen[62]

    A Corvin mozi a Kisfaludy közben azért volt ideális hely a harcoló forradalmárok számára, mert a Kisfaludy köz 4. számú épületében üresen álltak egy volt munkásszállás helyiségei, a közvetlen szomszédságban, a Práter utcai iskola alagsorában volt egy hatalmas konyha és hozzá tartozó étkezőhelyiség. De a Kisfaludy köz legfontosabb előnye az volt, hogy a mozi mögötti benzinkútból literszám lehetett hordani vödrökben a benzint, ami azokban a napokban nem üzemanyagként szolgált, hanem harci eszközként, lőszerként a támadó Vörös Hadsereg ellen. Mostanában általában Corvin közről beszélünk, ám ilyenkor a tulajdonképpen Kisfaludy közről van szó, amelynek még az is hatalmas előnye volt, hogy ívben görbül, így kijárata van mind a Körútra, mind az Üllői útra. De nem erről akarok most írni, hanem a harcok során kialakult gyakorlatról, a Molotov-koktél készítésének és felhasználásának gyakorlatáról.
    Először talán a készítésről. Üveg kell hozzá dugóval, rongy és benzin. Az üveg nem volt probléma, mert a pincékben, padlásokon volt elég régi üres üveg, és a srácok hoztak mindig eleget a legkülönbözőbb méretekben. A literes, hétdecis és félliteres dugós üvegek voltak a legjobbak, mert azokat a nyakuknál fogva úgy lehetett dobni, mint a nyeles kézigránátot, és azokhoz illettek rendszerint legjobban a dugók is. A literes csatos üvegek - ez kiderült az első napokban - kevésbé voltak alkalmasak, mert súlyuk miatt a gyerekek célzottan alig tudtak dobni, és a távolság miatt se nagyon szerették, no meg rongy se nagyon fért a csat alá. Ezért aztán az a gyakorlat alakult ki, hogy a csatos üvegek rongy nélkül és akkor repültek, amikor a tank vagy a lövegvontató már találatot kapott, megállt és lángot fogott, s csak arról volt szó, hogy minél több benzint juttassanak a környékére. Ha a dugó túl vastag volt, bicskával lefaragták, ha meg túl karcsú, akkor vastagabb anyagból való rongyot használtak hozzá. Erre voltak jók a széttépett frottírtörülközők. Az persze nagyon fontos volt, hogy rongy és dugó olyan szorosan "üljön", hogy kezelés közben és dobáskor semmi esetre se lazulhasson meg, s csak az üveg széttörésekor jöjjön ki az első csepp benzin. Csodálatos, hogy "készítés" közben és egyébként is milyen ritka volt a baleset. Készíteni csak fürdőszobában volt szabad. Benzint üvegbe tölteni csak tölcsérrel. A kész Mo- lotovot is mindig a fürdőszobában tárolták, rendszerint a fürdőkádban.
    És most a felhasználásról. Az ötödik és negyedik emeleti lakások voltak alkalmasak, de néha harmadik emeletit is használtak. Az egyik ablak - amelyikből tilos volt palackot dobni - a főnöké volt, aki irányította, vezényelte a támadást. Erre a funkcióra mindig felnőttet vagy idősebb gimnazistát választottak. A dobók között, akik a többi ablak mögött működtek, már voltak fiatalabb srácok is, akik jól és messzire tudtak dobni, és fegyelmezettek voltak. A főnök sok helyütt "figyelő" néven szerepelt, s csak neki volt szabad kinézni. Az első napokban ugyanis az volt a szokás, hogy a dobás után kinéztek az ablakon, mire a ruszkik persze azonnal odalőttek, és nem egy- szer találtak is. Így alakult ki aztán az a gyakorlat, hogy a dobás után nemhogy az ablakhoz nem lehetett odamenni, hanem azonnal a lakás hátsó részébe kellett rohanni, vagy a lakásajtón keresztül ki a házfolyosóra, mert egy repeszgránát-belövés mindenkit megölhetett vagy súlyosan megse- besíthetett, aki abban a szobában maradt, ahonnan a benzines üvegeket kidobták.
A főnök egy messzebb eső ablaknál figyelt, nemegyszer a szomszéd szobából - nyitott ajtó mellett -, s ha tank vagy páncélkocsi, lövegvontató közeledett a Körúton - rendszerint a Duna felől, a Boráros tér irányából jöttek -, akkor szólt a dobóknak, illetve átkiabált, hogy hány jön, és hogy "vonalban" vagy "libasorban" jönnek-e. Rendszerint libasorban jöttek. A figyelő főnök aztán, mikor közelebb értek, azt is bekiáltotta, hogy a Körút melyik oldalán jön a célpont: "itt" a jobb oldalon, vagy "odaát" a bal oldalon. Eközben egy vagy több ablak mögött felkészült egy-egy hármas csoport: a két dobó és a gyufás. A dobók kihoztak a fürdőkádból egy-egy - ritkábban két - előkészített üveget, és le- tették az asztalra vagy az odakészített hokedlire.
    A támadás négy fázisban zajlott le. Az első hármat a figyelő főnök kiáltásai vezényelték: az első napokban a "készen vannak-vigyázz-rajta" mintájára alakultak ki a vezényszavak. Általánossá vált, hogy - a páncélos sebessége szerint - kb. egy perccel azelőtt hangzott el az első "tölts" kiáltás, hogy a célpont a dobók ablaka alá ért volna, mire a két dobó kézbe vett egy-egy üveget, és fejjel lefelé tartotta őket, hogy a kilógó rongyvégbe beszivároghasson egy kis benzin, miközben a harmadik kézbe vette a gyufásskatulyát, és kivett néhány szál gyufát. Pillanatok múlva jött a második parancs: "gyufa" vagy "tüzet", mire a gyufás srác - sokszor 10-12 éves - gyufát gyújtott, ha az első nem sikerült, kettőt- hármat, s egymás után lángra lobbantotta a két dobó "bombáját". Mire elkészültek, rendszerint már jött a harmadik parancs: "most" vagy "dobás", mire közvetlenül egymás után, 1-2 méterre az ablaktól, a két dobó kihajította a saját üvegét, s mivel a célt nem láthatták, a szemben lévő házat célozták meg. A gyakorlat az volt, hogy az egyik egy emelettel feljebb célzott, esetleg a tetőperemre, a másik egy emelettel lejjebb, mondjuk egy balkonra. Néha az első dobó egy második üveget is kihajított. S máris következett a negyedik fázis: rohanni ki a szobából, hátra, mint már az előbb mondtam.
    Hozzá kell tennem, hogy ez a harci módszer persze nemcsak a mozihoz legközelebb eső házak emeletein fejlődött ki, hanem a József körút széles szakaszán, és mind a páros, mind a páratlan oldalon. Ez az oka annak, hogy a Kilián laktanya frontja előtt is tele volt a körút kiégett szovjet tankokkal és páncélkocsikkal. Ezeket azonban nem a Kilián "hős védői" pusztították el, mert Maléter katonáinak se fegyvereik, se lőszerük nem volt ezekben a napokban, s ők nem gyártottak és használtak "Molotov- koktélt."
 
 

Részlet Iván Kovács László vallomásából[63]

    Október 25-én délután elmentem a Corvin közbe megnézni, hogy mi van ott. Ott nagyobb létszámú fegyveres csoportot találtam. Én is ott maradtam a fegyveresek között. [...] A parancsnokot kerestem, de nem találtam sem őt, sem a helyettesét. [...] Egy csoport megbízott azzal, hogy ideiglenesen legyek én a parancsnok. Én a parancsnokságot elvállaltam. A Vajdahunyad utca és az Üllői út sarkán volt egy harckocsi. Ajánlották, hogy némítsuk el ezt a harckocsit. Kb. 20 tagú csoporttal indultam a helyszínre, a csoport benzines üvegekkel volt felszerelve. [...] Mi a harckocsit megközelíteni nem tudtuk. Olyan távolságról pedig, amilyen mi voltunk, megsemmisíteni nem lehetett. Egy szovjet harckocsi a Valéria kávéház mellől lőtt. Az egyik [...] ablakból benzines palackot dobtak rá, melytől a harckocsi felrobbant. A harckocsiban tartózkodók valószínű, hogy bennégtek a harckocsiban, nem láttam, hogy kiugráltak volna belőle. [...] A szovjet beavatkozást nem tartottam helyesnek. Nagy emberáldozatot követelt az ennek következtében kialakult harc. [...] A Corvin közben az volt a jelszó, hogy aki magyar, az velünk van. Én is magyarnak tartottam magam...
 
 

Részlet a Vén Istvánnal készített interjúból[64]

    [Októberi harcok, Corvin köz] Berontott egy nyitott fedelű páncélozott jármű. Rettenetes mészárlások mentek végbe, 30 ember halt ott meg hirtelen [...] megpörgött az olajon a kereke, és nem tudott továbbmenni, fentről jól megszórták benzines palackkal [...] a lövedékek felgyújtották a benzint [...] akkor ezek leugrottak a kocsiról, egy különösen képzett volt közöttük, a többiek az épület alá akartak rohanni, rohantukban lelőtték őket, ez az égő kocsi fedezékében a kocsi alá vágódott és folyamatosan lőtt [...] keresve a célpontot, igen sok sebesülést kapva is folyamatosan tüzelt, míg aztán a rengeteg benzin és üzemanyag ráfolyt, kigyulladt a ruhája, és mindaddig tüzelt, míg el nem borította a tűz. [...] El kellett ismerni, hogy az adott körülmények között, a hülye parancsnokai ellenére is, a legtöbbet tette...
 
 

Részlet Bangó (Dani) Pál vallomásából[65]

    "...Október 27-én 15 és 16 h. között a Nagyvárad tér felől a József krt. irányában egy szovjet harckocsioszlop érkezett. Mi ekkor [heten a munkászázadból] átmentünk az Üllői út 40-42. sz. házak között lévő aluljáróhoz, és a pillérek mögött foglaltunk tüzelőállást. [...] Az elvonuló harckocsikat a Kisfaludy utca sarkán elhelyezett ágyúk tűz alá vették és megsemmisítették. Az Üllői út 40. sz. ház ablakaiból benzinpalackokat és kézigránátokat dobáltak a harckocsikra..."
 
 

Részlet Szeszenka Károly százados vallomásából[66]

    "...A Petőfi híd felől egy tüzérosztag vonult a Corvin közig harckocsik kíséretében. Ekkor a corvinisták a Kiliánnal együttműködve egy harckocsit és az egész tüzérosztagot megsemmisítették. Ugyanakkor a corvinis- ták egy nyitott páncélautót is zsákmányoltak, és nyolc foglyot ejtettek el. Becslésem szerint itt 20-30 szovjet katona vesztette életét..."
 
 

Részlet Tóth Lajos vezérőrnagy jelentéséből[67]

    [...] Egy műszaki egység jelentette, hogy a nagy csatornán át oda tud férkőzni a Corvin házhoz, hatalmas robbanást tudna végrehajtani, ami a házat nem döntené romba, de nem tudnának kilőni belőle a szovjet és magyar harci kocsikra. Ez a terv már 25-26-án is felmerült, amikor ott veszett öt gépkocsi...
 
 

Részlet Kovács István vallomásából[68]

    (A Corvin közi bázis megsemmisítésének terve)
    [...] A szovjet harckocsik gyors menettel eljutnak a Corvin három utcai bejárójáig, és tűz alá veszik az épületet. Miután a mozi épületét szétlőtték, lefogják tüzükkel a környező házakban esetleg jelentkező tűzfészkeket, majd a magyar gyalogság indul támadásba, és megsemmisíti, illetve foglyul ejti az ellenforradalmárokat...

    Az 1956 október-november ellenforradalom és a magyar néphadsereg (Részlet a Hadtörténeti Intézet összefoglaló tanulmányából)[69]

    [...] 26-án reggel a legnagyobb ellenforradalmi fegyveres gócot jelentő Corvin ellen egy diverzáns tervet dolgozott ki a Katonai Bizottság. A terv a következő volt: egy műszaki csoport földalatti csatornán behatol a Corvin köz alá, és felrobbantja, ugyanakkor szovjet csapatok blokkolják a területet, hogy az ellenforradalmárok el ne menekülhessenek. A Katonai Bizottság Váradi vőrgy-t bízta meg, hogy szervezzen önként jelentkező csoportot a robbantás végrehajtására. A terv végrehajtása október 26-27-ére virradó éjjelre volt meghatározva. Az egyik műszaki alakulat vállalkozott a robbantás végrehajtására oly módon, hogy nem tesz kárt a környező épületekben. Váradi vőrgy. azonban azt jelentette a Katonai Bizottságnak, hogy a feladatot nem lehet kellően előkészíteni, ahhoz rövid az idő, és a Corvinban egyébként is hajlandóak letenni a fegyvert magyar csapatok előtt. Javasolta, hogy a robbantást reggelre halasszák el. A Katonai Bizottság nagyon súlyos hibát követett el, hogy ebben a kérdésben engedett és Váradi vőrgy. javaslatát elfogadta, mert tény ugyan, hogy a Központi Vezetőséget, a kormányt és a HM-et egymás után keresték fel az egyes fegyveres csoportok küldöttségei és fegyverletételről tárgyaltak, a dolog vége mégis csupán egyoldalú tűzszünet lett, ami az ellenforradalom erőinek felülkerekedését eredményezte.
 
 

A IX. kerületi felkelők

    Az Üllői út másik oldalán a Középső-Ferencvárosban két nagyobb felkelőcsoport alakult, már október 24-én: a Berzenczey utcában Wágner István ("Göndör") géplakatos[70] parancsnokságával a "Göndör"- csoport és a Tompa utcában, amelynek vezetését 25-26-án Bárány János ("Bordósapkás Jancsi") szerszámkészítő[71] vette át. E csoportok nemcsak a szovjet erőkkel, hanem a magyar rendőri és katonai alakulatokkal is több ízben harcba szálltak. Október 27-én a Tűzoltó utcai garázsban is lét- rejött Angyal István építésvezető[72] kezdeményezésére egy csoport a Berzenczey utcaiak egy részéből és a környék addig szervezetlenül harcoló fegyvereseiből. A három csoport mintegy tíz páncélost lőtt ki, és kb. 50 szovjet katona esett el. Angyal, parancsnoktársával, Csongovai Per Olaf ("Csolaf") filmrendezővel[73] értelmiségi barátaik, kapcsolataik révén fontos szerephez jutott a fegyverszüneti tárgyalásokban. Csongovai bekerült a Nemzetőrség Operatív Bizottságába is. A civil fegyvereseket a Tűzoltó utcaiak képviselték a Forradalmi Honvédelmi Bizottmány alakuló gyűlésén. Parancsnokaik, akik egyébként politikailag jóval képzettebbek voltak felkelőtársaik túlnyomó többségénél, nyíltan kommunistának vallották magukat. A politikai vezetők közül leginkább Kádár Jánossal igyekeztek kapcsolatot tartani, mivel a párt- vezető személyében látták a legfőbb biztosítékot az új, demokratikus, szocialista rendszer konszolidálására. A Tompa utcaiak - az erre vonatkozó csekély számú forrás szerint - Tildy Zoltánban[74] bíztak leginkább.
    A fegyverszüneti időszak első felében mindhárom csoport kiegészítette vagy megváltoztatta a bázishelyét. A Tűzoltó utcaiak elfoglalták a velük szemben lévő ÁVH-s garázst is, a Berzenczey utcaiak áttelepültek a Ferenc téri női rendőrszállásra, a Tompa utcaiak pedig kettéoszlottak. Egyik részük áthelyezte bázisát a Ráday utcai diákszállásra, miután Bárány János felvette a kapcsolatot Petrák Lajossal,[75] az MDP titkos megbízásából működő Forradalmi Ifjúsági Szövetség vezetőjével. A továbbiakban a politikailag járatos Petrákék befolyást gyakoroltak Bárányra. A Tompa utcában maradt részleg vezetője Mezei Lajos műszerész[76] lett. A IX. kerületi nemzetőrségi egységek közül ekkor csak a Ferenc téri szerveződött katonai alakulatok mintájára.
    A november 4-ei támadás álmukban érte a IX. kerületi nemzetőrcsoportokat, jóllehet tudtak arról, hogy a szovjet csapatok folyamatosan szivárognak be Magyarországra. A Tűzoltó utcaiak főleg a Nagyvárad téren, az Üllői úton, a Mester és a Viola utcában csaptak össze az intervenciós csapatokkal. Kötelékeikben harcolt 22-24 besorozott ÁVH-s is, akiket a fegyverszünet idején az utcán vettek őrizetbe. A harcok idején a csoport parancsnokai minduntalan kapcso- latot kerestek a szovjet katonai és a magyar politikai vezetőkkel a tűzszünet elérése érdekében. Egy ízben sikerült a szovjetekkel tárgyalóasztalhoz ülniük, de nem fogadták el az egyedüli lehetőségként felkínált feltétel nélküli fegyverletételt.
    "Göndörék" a Ferenc téren, a Mester, a Thaly Kálmán és végül a Tűzoltó utcaiak- kal közösen a Viola utcában szálltak szembe a szovjet katonákkal. A Tompa és Ráday utcaiak leginkább a Ferenc körút két oldalán bocsátkoztak tűzharcba a bevonuló páncélosokkal. A IX. kerületi forradalmárok 4 napig - csupán kézifegyverekkel és benzines palackokkal - védekeztek az óriási túlerővel szemben. (A Kilián laktanyára már 4-én olyan súlyos nyomás nehezedett, hogy védői már ezen a napon menekülésre kényszerültek. Néhányan közülük a civil felkelők kötelében harcoltak a végsőkig.) November 8-án a Ferencvárosban gyakorlatilag megszűnt a fegyveres ellenállás. A ferencvárosi felkelők a novemberi harcok alatt mintegy 7-8 páncélost gyújtottak fel, és mindkét fél 10-15 harcost vesztett.
    A VIII-IX. kerületi felkelők kis része röpcédulagyártással, sztrájkkal, szervezkedéssel folytatta a harcot.[77]
 
 

Részletek Angyal István Saját kezű vallomásá-ból (1956. XII. 25.)[78]

    [Az októberi harcok idején] benzines palackokat töltöttünk, azokat spárgán egyik saroktól a másikig áthúztuk, s kiépítettük a védelmet az Üllői út-Mester utca-Ber- zenczey utca -Thaly Kálmán utca által határolt területen, és azt tartottuk. A harc mindvégig - kezdettől fogva - csak védelmi jellegű volt, egyetlen esetben sem kezdeményeztünk. Védtük a városrészt. Ez a taktika egyébként teljesen egyezett elméleti elképzeléseinkkel, ti. nekünk semmiféle ellentétünk a tankokban ülő, egyszerű szovjet katonával nem volt. Az ő halottaik jobban fájtak, mint a saját sebesültjeink, mert mi tudtuk, hogy miért harcolunk, ők viszont egy helytelen és bűnös parancsnak engedelmeskedtek [...] A fegyveres forradalom ezen a helyen voltaképpen a felfegyverkezett nép volt, s elválaszthatatlanul együttműködött a lakossággal. Ezzel magyarázható, hogy november 7-éig a legnagyobb szeretettel vettek körül bennünket, ágyúdörgés közben, aknatűzben, főztek az asszonyok, hordták a lőszert a tüzelőállásokba, nem tántorította el őket lakásuk pusztulása, a villany-, telefon-, a rádiószolgáltatás megszűnése sem. [...] A lehetőségek végső határáig védtük a városnak ezt a részét, még akkor is, ha kis híján mindannyian majd hogy bele nem pusztultunk. [...] Bármennyire is el voltam jómagam is szánva az utolsó percig a védekezésre, hiába írtuk ki fehér papírokra, hogy "Béke vagy halál" - látnom kellett, hogy lehetetlenné válik a harc ebben a formában. A pincékben éjszaka teknőkben aludtak a csecsemők, öregek fulladoztak a nedves, hideg fáspincékben, s azokban a házakban, ahol erősebb volt a tűzharc. [...] Sírva könyörögtek az asszonyok, hogy adjuk meg magunkat...
 
 

A bordósapkás Jancsi (Interjúrészlet Bárány Jánossal)[79]

    [...] A pénteki nap [október 26.] volt a legmelegebb, amikor az oroszok megérkeztek és ágyúkkal, tankokkal bevonultak a Tompa utcába. Akkor magam is azt hittem: végünk van. De a fiúk úgy mentek neki harckocsiknak, ágyúknak, mint az oroszlánok. Láttam két társamat [...], benzines palackkal rontottak rá két ágyúra és felgyújtották. Egyik odaveszett. Én egy erkélyen álltam, onnan tüzeltem, de észrevették, és kilőtték alólam az erkélyt. Szerencsére a légnyomás beröpített a szobába, és így megmaradtam. [...] A nép mellettünk volt. Nem tudtunk olyan lakásba benyitni, ahol ne segítettek volna. Ételt, ruhát adtak. Az asszonyok maguk készítették el a benzines palackokat...
 
 

Részlet a Petri Jenővel készített interjúból[80]

    A forradalom alatt állandóan az utcát jártam. Mint volt katonatiszt (zászlós) érdekelt, hogyan folynak a harcok, amelyekben a hadifogságom alatt szerzett rokkantságom miatt nem tudtam részt venni. A Mester utca-Boráros tér-Tinódi utca környékét ismertem leginkább, mivel a Mester utca 9-ben laktam.
A kapualjakban sok helyen fiatal gyerekek lapultak, ismeretlen helyről szerzett fegyverekkel. A kezelésükhöz nem értettek, vezetőjük nem volt. Én magyaráztam meg, és meg is mutattam, hogyan kell kezelni a puskát meg a géppisztolyt. Emiatt 10-21 ilyen fiú csapódott körém, akikkel a Boráros térre vonultunk.
    A téren egy szovjet harckocsit sikerült belecsalni az egyik WC-be, ahová be is szakadt. Villámgyorsan a tetejére ugrott az egyik kölyök, kinyitotta a harckocsi tetejét, és a kezében tartott kézigránáttal kény- szerítette a szovjet tisztet megadásra. Sőt, mi több, mivel a Petőfi hídon éppen akkor egy szovjet harckocsioszlop közeledett a tér felé, a harckocsi csövét feléjük irányoztatta, és egy lövést is leadatott velük. Én tolmácsoltam, mivel a hadifogság alatt valamennyire megtanultam oroszul. A szovjet katonák először nem akartak engedelmeskedni, de a kézigránát felmutatásával jeleztük nekik, hogy elpusztulnak, ha nem engedelmeskednek. A lövés, azt hiszem, valamelyik hídon vonuló jármű lánctalpát el is találta, mindenesetre mi utána azonnal elrohantunk onnan.
    Harccsoport a téren nem volt: csak spontán összeverődött, majd szétszakadó fegyveresek, akik hol csatlakoztak valakihez, hol meg elváltak egymástól, és hazamentek. Ezért nem volt irányítás sem. Énhozzám ugyan csatlakoztak fiatalabb fiúk, de ez is csak laza kapcsolat volt.
 
 

Részletek Csiba Lajos Napló-jából[81]

    Bekövetkezett az a tragikus helyzet, esemény, aminek nem kellett, nem lett volna szabad: minden szó nélkül, minden előzetes felszólítás nélkül megtámadtak, ránk törtek a szovjet csapatok, mintha betörők, banditák, fasiszták vagy mit tudom én mik lettünk volna. Erre igazán nem számítottunk. [...] Nagyon ránk heccelhették őket, hogy ellenforradalmárokkal állnak szemben, akiket kíméletlenül meg kell semmisíteni. [...] Látom, az udvaron két fehérköpenyes ápolónő fekszik holtan, a fehér köpenyük nyilván jó célpont volt az oroszoknak a sötétben, és őket sem kímélték."
 
 

A VII. kerületi felkelők

    A VII. kerületben, a forradalom első napjaiban csak a Keleti pályaudvar környékén alakult ki nagyobb ellenálló csoport. Az itteni felkelők szálláshelye a Baross tér 19. számú épületben volt. Október 28-ától Pásztor Gyula[82] és Sándor[83] parancsnokságával mind szervezettebbé vált a fegyveresek tevékenysége. Októberi harcukról szinte teljesen hiányoznak a források. A Baross tériekhez számos egyetemista is csatlakozott, akik stencilgépekkel nagyarányú propagandatevékenységet folytattak. Más felkelőegységek is felhasználták ezt a lehetőséget, ám lényegesen csekélyebb intenzitással. Amikor megalakult a nemzetőrség, Nickelsburg László műszerész[84] vette át a főparancsnokságot, de a csoport vezetésében továbbra is fontos szerepet játszott a két Pásztor (nem voltak rokonok), és Balogh László ("Pipó") csatornatisztító.[85] November 1-jén a Baross tériek részt vettek a Gyűjtőfogház foglyainak kiszabadításában.
    Október 27-29-e között számos újabb VII. kerületi fegyveres csoport alakult. A Csengery utcai tanács épületében székelt, pártmegbízásból Hegedűs István[86] elnökletével, a kerületi Forradalmi Bizottság. Ugyanebben az épületben rendezkedett be Steiner Lajos szállítómunkás[87] fegyveres csoportja. Így a felkelőegységet több pártfunkcionárius és rendőr befolyásolta, de a csoport összetétele folyamatosan változott. Steinerék az egyik belügyi helyiségből számos titkos dossziét hoztak el, de felhasználásukra már nem nyílt módjuk.
    A "Farkas" - vagy "Wesselényi" - csoport Kovács Dezső ("Susogó" vagy "Farkasgazda") hőszigetelő[88] és Drbál Ferenc technikus[89] parancsnoksága alatt, a Tanács épületében lévő fegyveresektől leválva, előbb a kerületi rendőrkapitányság- ra, majd 30-án egy Wesselényi utcai épületbe kerültek. Mivel az FKgP igényt formált a helyiségükre, 1-jén az Almássy térre települtek át. Ezt a szálláshelyüket 3-án, stratégiai okokból a Royal szállóra cserélték fel. Mivel a csoport vezetői úgy érezték, hogy nemzetőrségüket katonai szakképzettség nélkül nem tudják irányítani, felvették a kapcsolatot Solymosi János és Döbrentei Károly ezredessel,[90] akik tanácsokkal, tanácsadókkal látták el őket.
    A VII. kerületi rendőrkapitányságon és a pártházban is kialakult két nagyobb nemzetőri csoport Csabai László rendőrfőhadnagy,[91] majd Bencze László,[92] illetőleg Nemeskéri József diszpécser[93] és Drabant József őrnagy[94] vezetésével. Az előbbiben a rendőrök voltak többségben, az utóbbiban - amelyet "Kossuth csoportnak" is neveztek - a katonák. Ezek a VII. kerületi csoportok mind századokra, szakaszokra, rajokra tagozódtak.
    Ezeken kívül kisebb létszámú fegyveres egységek tartózkodtak az EMKÉ-ben, a New York kávéházban a Hársfa utcai KIOSZ-épületben, a Klauzál téren, valamint a Garai utcában. Összesen 1000-1200-an voltak.
    A nagyobb VII. kerületi csoportok vezetői szerephez jutottak a nemzetőrségi tárgyalásokban. Drbál Ferenc Operatív Bizottsági tag lett. Az összes csoport képvi- selői közül csak a Baross tériek szavaztak a sztrájk fenntartása mellett.
    A VII. kerületi forradalmárok felkészültek a szovjet támadásra: november 3-án délután a kerületi nemzetőrparancsnokok és katonai tanácsadóik összegyűltek a Baross tériek bázishelyén, és Nickelsburg elnökletével védelmi tervet dolgoztak ki. Megállapodtak abban, hogy a Baross téri csoport a Keleti pályaudvar környékét biztosítja, a "Farkasok" átteszik központjukat a Royal szállóba, és a pártépületben lévőkkel ellenőrzésük alatt tartják a Majakovszkij utca-Rákóczi út között a Lenin körutat, valamint az Almássy tér környékét. A Hársfa-Majakovszkij-Rottenbiller-Wesselényi utcák által behatárolt területet pedig Steinerék felügyelete alá helyezik. A tervet a parancsnokok jóváhagyták. (Abban egyébként nem tudtak megegyezni, hogy ki legyen a kerületi főparancsnok.)
    A legnagyobb VII. kerületi csoport (400-500 főnyi) Baross téri ellenállása viszonylag hamar összeomlott. Ebben része lehetett annak a körülménynek is, hogy Nickelsburg főparancsnok - valószínűleg a végeláthatatlan sorokban közeledő szovjet harckocsik láttán -, korábbi döntésével szemben, a harc felvétele ellen foglalt állást, de lemondott és eltávozott, mivel parancsnoktársai nem értettek egyet vele. A bázishelyet és a környező épületet a páncélosok szétlőtték, mire a felkelők nagy része hamarosan befejezte a fegyveres ellenállást, de a többiek szétszóródva, a szovje- teknek súlyos veszteségeket okozva folytatták a harcot, többek között a Rákóczi úton, a Bethlen mozinál, a Városligetben és a Dózsa György úton. (Bázishelyeik a Landler Jenő utcában, a Garai téren és a Divatcsarnokban voltak.) Kisebb egységeik 9-éig harcoltak. Egy forrás szerint a csak könnyűfegyverrel és benzinespalackokkal harcoló Baross tériek összesen 15 szovjet katonát halálra sebeztek és három harci járművet megsemmisítettek.[95]
    A Lenin körúti szakaszon napokon keresztül eredményes harcot folytattak a felkelők. November 6-ától az ún. Forradalmi Katonatanács (tagjai: Steiner Lajos, Drbál Ferenc és még három tiszt) irányította az ellenállást, és összehangolták a csoportok tevékenységségét. Központjuk a Közlekedési és Postaügyi Minisztérium épületében, illetőleg a Royal szállóban volt. A szomszédos kerületekből csatlakoztak hozzájuk Sipőcz József[96] Vajdahunyad utcai harcosai, valamint az Eötvös utcai csoport egyik részlege. Az 500-500 főnyi ellenálló 9-10-éig tartotta magát,[97] majd közülük kb. százan a Szabadsághegyre siettek, hogy Király Béla irányítása alatt folytassák a harcot. Erre azonban már nem került sor.
    Egy zuglói nemzetőrséghez tartozó, zömmel VII. kerületiekből álló, 40-50 főnyi, két géppuskával felfegyverzett csoport tagjai Klauber István[98] vezetésével november 4-7 között a Thököly úti 44. sz. bázisukról eredményes harcot vívtak a szovjetek ellen, akik 30-40 katonát, 7-8 pán- célost vesztettek.
VII. kerületi felkelők közül került ki a legtöbb fegyvertelen ellenálló. Nagyarányú röpcédulaterjesztéssel, külföldre is kiterjedő szervezkedéssel próbálták meggátolni a régi-új hatalom kiépülését.[99]
 
 

Részlet Balogh László vallomásából[100]

    [November 4-én] a szovjet páncélosok már a Keleti p. u. mellett, a Kerepesi úton álltak, amikor a téren még a fegyvereket és a lőszer hordtuk a teherkocsikról. [...] Egyszer csak egy civil elsütötte az egyik ágyút, amelyet a katonák már előzően a szovjet páncélosokra irányoztak. Erre az egyik páncélos válaszolt, és egy lövéssel megsemmisítette az ágyút, mire az épületekben lévő felkelők tüzet nyitottak a szovjet páncélosokra. [...] A parancsnokok közül egyedül maradtam a Baross tér 19-ben. Az embereimet hátravontam az utcai szobákból, majd a kapuval szemben egy golyószórót állíttattam fel, majd a szomszéd házban áttörettem a falat, hogy legyen út a menekülésre. Közben kerestettem a parancsnokságot, de nem találtam meg, az embereim pedig állandóan fogytak.
 
 

Részlet Steiner Lajos vallomásából[101]

    [November 5-én] A Royal házból, illetve a [VII. kerületi] tanácsházáról jöttünk, a szovjet csapatok még nem jutottak addig [vagyis nem foglalták el], folyik ellenük a harc. Kovács "Farkas" [Dezső] kérte, hogy kössék őt össze Király Bélával, mert megszakadt vele a kapcsolat. [...] Szó volt arról, hogy utolsó golyóig harcolunk...
 
 

Részlet Gyulai Lajos vallomásából[102]

    A Steiner-csoport [...] 10-éig tartotta a Közlekedési Minisztérium épületét. A szovjetek elleni harcot azért vettük fel, mert törvénytelen volt, hogy ők Magyarországon vannak, mivel az ENSZ határozata szerint nekik a csapataikat ki kellett volna vonni Budapestről. [...]
 
 

Részlet Kovács Dezső vallomásából[103]

    [A Központi Katonai Kórházban] ...értem jött fiatalember említette, hogy Radó [Radó György, orvos-ezredes, az intézmény parancsnoka] nagyon klassz ember, mindent meg fogunk kapni, amit csak akarunk. [...] Radó ezredesék[nek] elmondta, hogy a Népliget felől lőnek minket aknával, és hogy kötszerre, gyógyszerre, élelemre, cigarettára lenne szükségünk, valamint lőszerre, taposóaknára, páncélökölre, rádió adó-vevőre, hogy a harcot eredményesen fel tudjuk venni a szovjetekkel. [...] Radó ezds. még valami hazafias beszéddel is bíztatott, olyasmit mondott, hogy az embernek csak egy hazája van, s azért harcolni kell. Én és Steiner [Lajos] olyan idegállapotban voltunk, hogy ennek hatására elsírtuk magunkat.
 
 

Részlet Jancsó Magda tanúvallomásából[104]

    Én négy napig tartózkodtam a [Thököly út 44. sz. házban lévő] csoportnál. [...] November 5-én reggel egy szovjet páncélkocsira a házból benzinpalackot dobtak, a kocsi kigyulladt, és a legénység nagy része bent égett. Azokat a szovjet katonákat, akik ki tudtak menekülni az égő kocsiból, azt hiszem, lelőtték. Végül a páncélkocsi roncsait egy vontató elvitte a ház elől. Összesen három esetben láttam ilyen támadást szovjet harci jármű ellen. Az egyik megsemmisített jármű egy híradós kocsi volt, amikor ez kigyulladt, a szovjet katonák leugráltak, és a kocsi roncsai mellett foglaltak állást, ezeket harcban lelőtték. November 7-én a Szászház utcában, az egyik házba menekült be néhány orosz katona. A csoportból egymásután kétszer 4 fő ment ellenük. [...] Láttam, hogy az egyik orosz katonát holtan kihúzták a lakásból, azt mondották ott néhányan, hogy az állítólag ott agyonlőtte magát. A másik katonát a lábán érte egy géppisztoly-sorozat.
 
 

Széna téri felkelők

    A Margit-híd budai hídfőjénél október 24-25-én a felkelők hídőrséget szerveztek. Ezek a fegyveresek hozták létre 26-27-én a Széna téri csoportot (a budai oldalon ez a terület volt stratégiailag a legfontosabb). Ekkor harc nélkül elfoglalták az ottani metróépítkezés munkásszállóját és a Margit fogházat. A szovjet páncélosok ellen barikádokat építettek, amelyeket a Déli pályaudvarról odatolt vagonokkal erősítettek meg. Ebből az időszakból kevés harci eseményre utaló forrásunk van.[105] Ebben az időben kb. 100 fős volt a csoport. Vezetője az 59 éves Szabó János ("Szabó bácsi") gépkocsivezető[106] lett, akit 28-án ténylegesen is megválasztottak. Sőt, tagja lett másnap a Dudás József kezdeményezésével és elnökletével megalakuló 29 fős Magyar Nemzeti Bizottmánynak is. Bár Dudás kinevezte őt a budai forradalmi erők főparancsnokának, Szabó csak a Széna tériek vezetését vállalta. A fegyveres csoport irányításában fontos szerep jutott Bán Róbert rádiótechnikusnak[107] és egy volt jugoszláv partizánnak, Ekrem Kemál művezetőnek[108] is. Ebben a régióban egyébként korántsem voltak olyan súlyos harcok, mint pl. az Üllői út környékén. Még a fegyverszünet előtt a Széna tériek vezetői tárgyalásba bocsátkoztak a Bem laktanya tisztjeivel, akik fegyverletételre akarták rávenni a felkelőket, de végül abban állapodtak meg, hogy közösen működnek közre a rendfenntartásban. Miközben tárgyaltak, egy szovjet-magyar támadás ideiglenesen elűzte a térről a civil fegyvereseket.
    A fegyverszünet idején a Petőfi laktanya katonái segítették a fiatal felkelők kiképzését. Október 30-31-én a csoport ellenőrzési területe sokszorosára növekedett, mivel "Szabó bácsiék" kezükben tartották a kerületi pártházat, a Statisztikai Hivatalt, a Bécsi kapu környékét, a Szovjetunióba került pártvezetők villáit, sőt a hűvösvölgyi ÁVH-s objektumot. Egyik akciójukkal a III. kerületi pártházat is elfoglalták. Nem jött létre azonban tényleges együttműködés a Butkovszky Emánuel[109] vezette II. kerületi Katonai Forradalmi Bizottmánnyal, amely a Fő utcai Katonai Ügyészség és Bíróság épületét tette székhelyévé. Szabóék új központja a Maros utcai, kiürült ÁVH-s objektum lett, de egy kisebb részleg Ekrem Kemál irányításával a Széna téren maradt. A forradalom alatt az ÁVH-sokra és vezető pártfunkcionáriusokra vadászó összes "különleges csoport" közül a Széna térieké szerezte a legnagyobb zsákmányt, amikor elfogta Marosán Györgyöt, az MDP PB tagját. (Néhány órával később szabadon engedték.) A Széna tériek sajátos részlege volt az ún. "Bányász-brigád". (Vezetői: Rusznyák László[110] és Czimmer Tibor[111] bányászok.) A "brigád" a Pilis hegységben több rendőrőrsöt, munkásszállót foglalt el, majd felszabadították a csolnoki rabmunkahelyet is.
    November 2-án, téves tájékoztatás miatt ÁVH-sokat keresve, 70-80 Széna téri felkelő megszállta a Külügyminisztérium épületét, ahol erőszakoskodtak a tisztviselőkkel, feldúlták a helyiségeket, majd - ugyancsak tévedésből - az épületet biztosító részleggel kerültek tűzharcba. Személyi sérülés nem történt, de jelentős anyagi kár keletkezett. Végül a helyszínre érkező Király Bélának sikerült távozásra bírnia a felkelőket.
    A csoport, főleg Szabó János és Sillay Rudolf gépkocsivezető[112] révén, részt vett a karhatalmi bizottsági, a nemzetőrségi értekezleteken. Sillay az Operatív Bizottságba is bekerült. A Dudás által aláírt "nemzeti bizottmányos" nemzetőrigazolványokat le kellett cserélniük a Kopácsi nevével hitelesített főkapitánysági igazolványokra.
    A "Bányász-brigád" Bán Róbert vezetésével november 2-án Bécsbe indult szállítmányokért, de Győrben Szigethy Attila (a Dunántúli Nemzeti Tanács elnöke) tanácsára Szombathelyre mentek, hogy a helyieknek támogatást nyújtsanak a forradalmi bizottságok megszervezésében. Ekkor azonban már a szovjetek is bevonultak a dunántúli városba, és 4-én hajnalban - a helyi határőrtisztek segítségével - Báné- kat fogságba ejtették.
    Ezen a napon délelőtt a Déli pályaudvarnál is megjelentek a szovjet páncélos alakulatok. A mintegy 1500 főnyi felkelőcsoport a Maros utcai bázist kiürítve a Széna térnél próbálta feltartóztatni a szovjeteket, majd egyes részlegeik Pesthidegkútra vonultak. Király Béla Nagykovácsiban lévő csapataihoz akartak csatlakozni, de mivel a nemzetőrparancsnok Szabó megmaradt csoportját gyengének találta, nem támogatta a fegyvereseik egyesítését. Solymárnál a szovjetek gyűrűbe fogták a Széna térieket, akik nem adták meg magukat, de csak 17 fős veszteség árán tudtak megmenekülni. Ezután Szabó János feloszlatta a csoportot.[113]
 
 

Részlet Ábri Benjámin György vallomásából[114] 

    "...Hadászatilag fontos helyet foglalt el a Széna tér, mivel főútvonal, és így bármilyen irányból jövő támadás ellen védekezési lehetőség volt. Ezenkívül a hely kiválasztása kedvezőnek bizonyult olyan szem- pontból is, hogy a Széna téren lévő iparitanuló-otthon a fegyveres csoport létszámát jelentősen növelte..."
 
 

Részlet Szabó János vallomásából[115]

    A Széna téren lévő fegyveres felkelőktől megtudtam, hogy a céljuk a független Magyarország létrehozása, a bérek emelése, a szovjet csapatok kivonása Magyarországról, a kommunisták eltávolítása a kormányból stb. A felkelők célkitűzésével egyetértettem, és ennek alapján határoztam el, hogy csatlakozom a felkeléshez. [...] Október 26-31 között az egyik délután a Moszkva tér felől egy szovjet harckocsi jött, amely tüzet nyitott a Moszkva téri, illetve a Széna téri házakra, amelyekben felkelők voltak. Kézigránátokat dobáltunk rá. A páncélkocsi megpördült, és egy lámpaoszlop- nak ment, és nem tudott tovább haladni. A benne lévő 8 szovjet katona erre kiugrált a kocsiból, és a Széna tér-Retek utca sarkán lévő házba menekült. A ház már romos volt, és a lépcsőházba szorultak. Mi bementünk a házba, és hívtuk őket. [...] Az esti órákban az arra elhaladó szovjet tankok szabadították ki őket.
 
 

Részlet Sillay Rudolf vallomásából[116]

    November 5-én éles vitám volt Szabóval, hogy érdemes-e folytatni a harcot. Nyíltan megmondtam Szabónak, a csoportok létszáma annyira lecsökkent, hogy nincs értelme tovább folytatni a lövöldözést. [...] Ekrem Kemál is próbálta meggyőzni, de Szabó hajthatatlan volt. Végül sikerült rávenni Szabót, hogy ha a harcot folytatni akarja, akkor partizánkodjon embereivel. [...] Végül is délután rábeszélésünkre olyan parancsot adott ki, hogy a Margit körúton és környékén a harcot hagyják abba, és aki tovább akar harcolni, az Szabóval menjen a hegyek közé. [...] Kb. 30 főnyi csoport jelentkezett, akivel aztán Szabó elvonult. A többiek pedig a fegyvert lerakva hazamentek.
 
 

A csepeli felkelők

    A Gubacsi híd két oldalán, a Csepel északi és Pesterzsébet észak-nyugati részén lévő összefüggő területen (a két kerület központjában) szintén jelentős civil fegyveres csoportok alakultak ki, mindkét oldalon egy-egy tekintélyes parancsnok irányításával. A fegyverszünet idején a két nemzetőrségi csoport egységesebb, centralizáltabb lett, mint a központi kerületek hasonló alakulatai. Csepelen és Pesterzsébeten is lényegesen nagyobb volt a katonaság szerepe, mint másutt, mivel nagy létszámban önálló alakulatként vettek részt a fegyveres eseményekben. Más régiókban a tisztek tanácsadóként vagy a civil csoportokba olvadva tevékenykedtek. A két kerület nemzetőrségi egységei tartották egymással a kapcsolatot, de egyelőre még nem tudjuk, mennyire hangolták össze az akcióikat.
    Csepelen a forradalom első szakaszában a civil felkelők nem a szovjetek, hanem a magyar fegyveres szervek ellen harcoltak. Először október 24-én reggel a kiegészítő parancsnokságot támadták meg, de a rendőrkapitányságról érkező belügyiek harckocsival kimenekítették a katonákat. Másnap a pártbizottság épületébe hatoltak be, az iratokat átkutatták, kidobálták, elégették. Ezután a fegyverhez jutott felkelők egy része a Boráros tér környékén felvette a harcot a szovjetek ellen.
    Mire 26-án visszaértek, társaik már elfoglalták a rendőrkapitányságot, a rendőröket lefegyverezték és távozásra kényszerítet- ték. Ebben az épületben Buri István[117] és Szente Károly[118] parancsnokságával létrejött egy felkelőcsoport. 27-én este azonban magyar katonai és gyári karhatalmi alakulatok ideiglenesen visszafoglalták a rendőrkapi- tányság és a pártbizottság épületét, és 70 foglyot ejtettek. A többiek visszavonultak a Királyerdőbe, ahol Sorn Károly[119] vezetésével 25-26-ától a Szent István úti iskolában, később a közeli kultúrházban is megszerveződött egy fegyveres csoport. Segítségével a következő éjjel meghátrálásra kényszerí- tették a katonai-gyári alakulatokat.
    A fegyverszünet idején Csepelre került egy légvédelmi tüzérezred, amelynek néhány tisztje felvette a kapcsolatot a civil fegyveresekkel.
    Október 29-én a csepeli Nemzeti Bizottmány gyűlésén Major Ernő őrnagyot[120] választották meg a helyi nemzetőrség parancsnokának, helyettese pedig a civil erők vezetője, Buri István lett. A Főkapitánysággal rendszeres kapcsolatot tartottak, Major részt vett a nemzetőrségi üléseken. Egyik beosztottja, Andi József hadnagy[121] három nemzetőrszázadot szervezett a szigeten. A Királyerdőt továbbra is Sorn Károly egysége biztosította, Felső-Csepelen Szücs Károly ács[122]  parancsnoksága alatt a második század teljesített szolgálatot, Lukács András[123] csoportját pedig a "belső őrség" feladatával bízták meg.
    A szovjetek november 4-én azonnal elfoglalták a Csepelen tartózkodó tüzérezred egyes tüzelőállásait (más állásokat már az első támadásuk - október 26-27-e - óta nem engedtek ki a kezükből). A megmaradt lövegeket a nemzetőrparancsnokság a fontosabb stratégiai pontokon vonta össze. A katonák vezetője Kőrösi Sándor főhadnagy,[124] a civileké Buri István volt. Ők az alapvető stratégiai kérdésekben sem értettek egyet, mivel Kőrösi csak önvédelmi harcra gondolt, Buri viszont az elhaladó szovjet páncélosok megtámadása mellett érvelt. Mivel a civilek voltak többségben, megkezdték a harcot, és komoly veszteségeket okoztak az intervenciós csapatok- nak. (Ebben jelentős szerep jutott Sorn Károly osztagának is.) Az ellenálláshoz végül csatlakoztak a tisztek is, és a többi felkelőcsoporthoz képest erős tűzerővel rendelkező csepeliek lőttek a szovjet repülők- re is. A pesterzsébetiektől robbanóanya- gokért cserébe kölcsönvett sorozatvetővel a tököli repülőtér kifutóját vették célba. A mintegy 350 főnyi felkelő kilőtt 7-8 páncélost, és eltalált egy repülőgépet is. A gyalogsági támadást megelőzendő, felrobbantották a városrészbe vezető utakat, s ezzel késleltették a szovjet behatolást. Néhányan indítványozták a Lakihegyi Rádióadó és a Gubacsi híd megsemmisítését is, de kisebbségben maradtak. Később a harckocsik bevonulását a Vasműből kitolatott vagonokkal, tartálykocsikkal akadályozták meg. A szovjetek mindinkább megerősödő támadása ismét megosztotta az ellenállókat: a tisztek nem látták értelmét a további harcnak. Buri ezt a felfogást 7-én még hazaárulásnak minősítette, de másnap már ő is Bécsből javasolta, hogy folytassák a harcot. Csepelen 9-én reggel a szovjetek végleg felszámolták a fegyveres ellenállást.[125]
 
 

Részlet Kőrösi Sándor vallomásából[126]

    [November 8-án] visszamentem az Imre térre, ahol újra tapasztaltam a fegyelmezetlenségeket. Körüljártam a lövegeket, és ismét közöltem, hogy elmegyek, és a továbbiakban Buri fog parancsnokolni. A délelőtt folyamán ismét lőtték a légtérben megjelenő repülőgépeket, és 13 óra körül belelőttek egy IL-28 típusú szovjet harci repülőgépbe. A repülőgépre több löveg is tüzet nyitott, köztük a kieg. parancsnokság környékén felállított 37 mm-es könnyű ágyú is. [...]
 
 

Részlet Major Ernő vallomásából[127]

    [...] Buriék rendelkeztek a személyi állománynak azzal a részével, akik a harcokban korábban is részt vettek [...], az volt a szándékuk, hogy a nézeteltérést fegyverrel intézik el, mert nem azért harcoltak, hogy kommunisták kerüljenek a vezetésbe.
 
 

Részlet Andi József vallomásából[128]

    [...] 6-án, kedden, a délutáni órákban több szovjet páncélos intézett támadást. A páncélosok a Kossuth utcán jöttek befelé. Egy páncélost a Kossuth és az Ady Endre utca sarkán [...] lévő löveg kilőtt. [...] A délutáni órákban [...] két páncélos bejött, és valószínűleg az elpusztított tankok miatt megtorlásképpen lőtte a házakat. [...]
 
 

Részlet Horváth István vallomásából[129]

    November 8-án reggel értesítést kaptunk arról, hogy a vámmentes kikötőben 3 db aknavető van felállítva, mely Csepel területét lőtte, és ekkor azt a feladatot kaptuk, hogy menjünk ki, minden körülmények között hallgattassuk el az aknavetőket. A feladat végrehajtására 15 fő géppisztollyal, kézigránáttal felszerelve elindult. A kikötőbe kiérve az egyikünk észrevette, hogy Budapest felől három harckocsi, valamint két teherautó szovjet gyalogság jön [...] meghatározni nem tudtuk, hogy esetleg nem a vámmentesbe jönnek-e [...], jobbnak láttuk, ha a kapott utasítást nem hajtjuk végre, hanem mindenki az életét mentve [...] Csepelre bejusson. A 15 fős egységből 13 fő beérkezett, útközben két halottat hagytunk hátra. A kapitányságon a látottakat jelentettük a Buri nevezetű parancsnoknak, akitől azt az utasítást kaptuk, hogy menjünk vissza az Ady Endre utcai útszakaszra, és ott vegyük fel a harcot, mivel a csepeli technikumban egy nagyobb szovjet egység tartózkodott. [...] A harcot felvettük, és kb. 15 órakor egy harckocsit kilőttünk, majd a technikumban lévő egységet elhallgattattuk. 9-én 7-8 óra között a Buri nevezetű parancsnok futárjával értesített bennünket, hogy a tüzérségi lövedékük elfogyott, és nem látják semmi értelmét a továbbiakban, hogy Csepelt védjék, de amennyiben egységünknek kedve van a harcot folytatni [...] úgy maradhatunk még. [...] Én magam még egész nap harcoltam a szovjet gyalogság ellen, csak a késő délutáni órákban hagytam abba a harcot, amikor már géppisztolyomból minden töltény elfogyott. [...]
 
 

A pesterzsébeti felkelők

    A csepeli parttal szemben, a pesti oldalon, Pesterzsébeten, Pestlőrincen és Soroksáron a spontán módon összeverődött felkelők már a forradalom első napjaiban szembekerültek a szovjetekkel, mivel igyekez- tek megakadályozni, hogy behatoljanak a város központjába. Később a Jutadombnál és környékén a kiskunhalasi 37. gépkocsizó lövészezreddel is felvették a harcot.[130] 
    Október 25-26-án Pesterzsébeten a civil fegyveresek elfoglalták a XX. kerületi pártházat, a tanácsházat, majd a rendőrkapitányságot. Oltványi László vegyészt[131] választották vezetőjüknek, később a kerület nemzetőrparancsnokának is. A környéken lévő fegyveres csoportok szintén Oltvá- nyiékhoz csatlakoztak. Így Pesterzsébeten szervezték meg legkorábban (még a tűzszünet kihirdetése előtt) a fegyveres forra- dalmárok központi irányítását.
    A fegyverszüneti időszakban nemzetőregységek szerveződtek a Tanács épületében (Kálmán Béla hadnagy[132] vezetésével), az Attila utcai iskolában (Tóth Ferenc[133] irányításával), a Török Flóris utcában, a Szitás utcában, a Gubacsi hídnál, a Jutadombnál. Oltványi a körzeti rendőrőrsre is küldött civil erőket (Gyergyói Ferenc[134] parancsnoksága alatt), akik az ottani rend- őrökkel közösen teljesítettek szolgálatot. Ebben az időben különböző fegyveres forradalmi szervek alakultak Pesterzsébeten a nemzetőrség keretén belül. Pl.: a Forradalmi Ifjúsági Szövetség Oláh Ödön vasöntő[135] vezetése alatt, a Nemzeti Bizottság, amelyet egy Fux nevű személy irányított.
    November 1-jén és 2-án a pesterzsébeti nemzetőrök hathatós támogatást kaptak: az esztergomi légvédelmi tüzéregység hat löveggel, majd a kiskunmajsai lövészezred VII. százada két géppuskával a Jutadombon és a Soroksári úton tüzelőállást foglalt el, hogy akadályozza a szovjet csapatok visszatérését Budapestre. 4-én, miután Oltványi kijelölte a nemzetőrök harci álláspontjait, a civil és a katonai erők a kerület több pontján együttes erővel csaptak össze a szovjet csapatokkal. Főleg a Jutadombnál (ahol a szétlőtt szovjet harci járművekből a katonák és az ÁVH-sok a közeli nádasba menekültek, akiket később harcban lelőttek, illetve megsebesítettek), a Hangyadombnál, a Török Flóris utcában és a Határ úton folytattak eredményes harcot. A civilek kézifegyvereken kívül két légvédelmi ágyúval és egy sorozatvetővel is rendelkeztek. Az utóbbival a Népligetben és a Mester utcában elhelyezett szovjet páncélosokat vették célba. A szovjet behatolást azzal is nehezítették, hogy felrobbantották a Nagykőrösi út burkolatát. Amikor a tüzérezred egyik egysége, egy nagyobb szovjet csapat közeledésének hírére, levonult a Jutadombról, a soroksári felkelők rekvirálták a lövegeiket, sőt, több katona is csatlakozott hozzájuk.
    A fővárosban itt tartott legtovább a fegyveres ellenállás. November 10-11-én a nemzetőrség feloszlott, és befejeződtek a harcok.[136]
 
 

Részletek Oltványi László: Harcok Dél-Budapesten, 1956 című kötetéből

    [Október 24-én] A belvárosból érkezett hírek által felizgatott emberek [közül] közel 300-an gyűltek össze. Ezek voltak Dél-Budapest első fegyveres felkelői! Vagy 100 ember, a közeli HÉV-állomásról 3 tehervagont tolt a Soroksári utat keresztező sínekre. Ott mindhárom vagont feldöntöttek, melyekkel egy időre sikerült elzárni a Soroksári utat. [Október 28-án] Egy szellemes tüzér javaslatára felvonultattak egy hibás závárzatú ágyút a Jutadombok legma- gasabb dombjára, és ott légelhárítás látszatát keltő módon állították fel. Sokan nevettek ezen a látszólag felesleges és fáradságos munkába kerülő ötleten. Néhány órával később azonban bebizonyosodott hasznossága. Minden arra jövő orosz tank ezt az ágyút vette tűz alá, miközben más oldalakról és a dombok közti völgyekből így nyugodtan lőhettek rájuk harcosaink.
    A szakszerű katonai irányítással elhelyezett ágyúk mind a dombok közti völgyekbe kerültek, a Soroksári út felé irányítva, és hogy célozni se kelljen, az út árokszéli oldalát fehér mészfestékkel jelölték meg, amelyekre az ágyúk csövét előre beirányították. Négy ágyú csöve oldalazta a Soroksári utat, két ágyú a hátsó biztosítására, egy gépágyú pedig légvédelemre rendezkedett be a Jutagyár közelében. Az ágyúk kezelőit a környék lakossága látta el élelemmel, vízzel, matracokkal, takarókkal [...] A tüzelőállást mindenhol szalmabálákkal álcázták. [...] Miután egy harci támadást legjobban a meglepetés segíthet elő, Soroksárt nem északról támadtuk meg, hanem megkerül- tük a Soroksár-Újtelep mellett lévő újtemetőt, és keleti irányból támadtunk. A meglepetés annyira sikerült, hogy az oroszok ellenállás helyett fejveszetten menekültek Alsónémediig, mely 9 km-re fekszik Soroksártól délre. Néhány géppisztolysorozat és néhány ágyúlövés a Jutadombokról a déli országút mentén megtette hatását. 200 szabadságharcos fiatal több mint 400 orosztól szabadította meg - egy időre - Soroksárt, saját veszteség nélkül.[137]
 
 

Részlet Rémiás Pál vallomásából[138]

    [November 4-én] a reggeli órákban civil [felkelők] jöttek a tüzelőállásunkba [a Jutadombra] és kérdezték tőlünk, miért nem tüzeltünk a szovjet csapatokra. Kleibert László szds. ekkor arra hivatkozott, hogy csak két lövegünk van, amit a páncélososok ellen lehet felhasználni, és nagy túlerővel állunk szemben... [a felkelők] közölték, hogy őket a Nemzetőrség küldte a mi segítségünkre. Ennek alapján [...] beleegyez- tünk abba, hogy amennyiben jönnek kisebb szovjet egységek, akkor azokat meg- támadjuk. [...] 8-9 óra között Budapest felől jött egy szovjet harckocsivontató. [Egy] löveget elsütöttem [...], nem találtam el, mert a lövegkezelők nem tartózkodtak a helyükön, és nem kísérték a célt. A civil fegyveresek kiabálták, hogy amennyiben a lövegkezelők nincsenek a helyükön, majd ők segítenek lőni, és ha mi nem lövünk, akkor majd ők maguk lőnek. [...] Kb. 11 órakor ugyancsak Budapest felől jött egy kisebb szovjet harckocsizó egység. Ekkor már áttelepültek hozzánk a honi tüzérek, és azok elsőnek nyitottak tüzet a szovjet harckocsikra. Amennyire én láttam, a honiak kilőttek 3-4 harckocsit és egy sorozatvetőt...
 
 

Részlet Magyar János vallomásából[139]

    [A jutadombi tűzharcban] személyesen láttam azt, hogy ki lett lőve 2 tehergépkocsi, 2 sorozatvető, 1 harckocsi és egy négyszemélyes személygépkocsi. A könnyű lövegek kilőtték az egyik sorozatvetőt, két tehergépkocsit és a személygépkocsit. A közepesekről csak hallomásból tudom, hogy kilőttek 1 db. harckocsit és egy sorozatvetőt...
 
 
 

Részlet Vágási Mihály tanúkihallgatási jegyzőkönyvéből[140]

    1956. november 4-én reggel a fegyveres civilek Oláh Ödön parancsnoksága alatt bennünket, rendőröket is kényszerítettek, hogy kimenjünk velük együtt harcolni a szovjet csapatok ellen. A Jutadombon tüzérek voltak tüzelőállásban és [...] többször megtámadták a Soroksári úton haladó szovjet egységeket. A harc során több szovjet harci járművet megsemmisítettek. Kilőttek egy tehergépkocsit, amelyen államvédelmi katonák voltak...
 
 

Részlet Banácsi László tanúkihallgatási jegyzőkönyvéből[141]

    Négy gépkocsival jöttünk fel Budapestre a Jutadombhoz, az első háromnak a tetején 25-25 fő, a negyedik kocsin, melynek én voltam a segéd-gépkocsivezetője, kb. 20 fő volt. Miután elértük a Jutadombot, annak tetejéről lövegekkel tüzet nyitottak ránk [...],megsebesültem én is, meg a szovjet katona is. [...] Miután kilőtték a gépkocsit, a motor leállt, kiugrottam a kocsiból, és láttam, hogy [...] négy ÁVH-beosztott fejjel lefelé lógott, az egyiknek nem volt feje. A fentieken kívül még 6-8 ÁVH-beosztott holtteste volt a kocsin, bár lehet, hogy ezek egy része csak sebesült volt. Ezt követően láttam azt, hogy a kocsi tetején lévő emberek, akik ugráltak le, azokat gyalogsági fegyverrel a környező házakból lőtték, majd - jómagam is - a házakon keresztül a nádasba menekültünk.

    Budapest több körzetében inkább a második szovjet intervencióval szembeni fegyveres ellenállás volt jelentékeny. Ezen városrészek közé tartozik Kispest, Kőbánya, Újpest, Észak-Angyalföld, az óbudai Schmidt kastély környéke és a XI. kerületi Móricz Zsigmond körtér. Az említetteken kívüli körzetekben is kibontakozott a fegyveres ellenállás, de lényegesen csekélyebb hatékonysággal.
 
 

Harcok a Móricz Zsigmond körtéren

    A körtéri harcokkal kapcsolatos levéltári források rendkívül csekélyek.[142] Egyesek szerint itt már a szovjetek első bevonu- lásakor is komoly összecsapások voltak.
    A szűkös forrásokból arra következtethetünk, hogy a körtéren nem alakult ki nagyobb létszámú felkelőcsoport. November 4-étől a spontán módon összeállt civil fegyveresek Oláh Jenő volt hadnagy[143] vezetésével ismét felvették a harcot. Ekkor a legfőbb bázisukká a 10. sz. házat tették, de a Népbüfé tetejéről is célba vették a páncélosokat. A kb. 80 ellenállóhoz[144] csatlakozott a pápai rohamlöveg zászlóalj egyik Budapestre vezényelt egysége, lövegeikkel jelentékenyen megnövelve tűzerejüket. Állítólag a november 5-ei 6-7 órás harcban egy szovjet légidesszant alakulat 140 katonája az ellenállók fegyvereitől esett el itt vagy sebesült meg.[145] Alighanem az a verzió közelebb áll a valósághoz, hogy három harckocsi semmisült meg a benne lévő katonákkal együtt.[146] Végül a szovjetek körbezárták a körtért, mire a szabadságharcosok beszüntették az ellenállást.
 
 

Pongrátz Gergely a körtéri harcokról[147]

    24-én reggel a Fehérvári útról egy motorkerékpáros jött a Móricz Zsigmond körtérre, és hozta a hírt, hogy jönnek az orosz tankok. Elhatározták, hogy megállítják őket. A Fehérvári útnak mindjárt az elején, nem messze a Körtértől, van a postának a garázsa, ahol adtak volna benzint, de nem volt hordójuk. Néhány házzal lejjebb azonban egy építkezési vállalat raktárából kaptak hordót is. A hozzájuk csatlakozó srácok segítségével öt hordót gurítottak vissza a postagarázsba, és megtöltötték benzinnel. Kigurították őket a Fehérvári útra, és vártak. Amikor meghallották a hernyótalpak zörgését, kicsavarták a hordók középső dugóját, és egy 70-80 méteres szakaszon az úton keresztbe gurították a hordókat, hogy a benzin kifolyjon belőlük. Az üres hordókat ott hagyták az úttesten. A tankok már nagyon közel voltak [...], amikor az első tank rászaladt a benzines útszakaszra. [Pongrátz Kristóf] meggyújtotta [...] Egy pillanat alatt pokollá vált ez az útszakasz. A tankok megálltak és az oroszok kiugrálva próbáltak menekülni. Az üres benzines hordók felrobbantak, ami olyan kavarodást okozott az oroszok között, hogy a tűzben azt sem tudták, merre szaladjanak. Nem tudtak messzire szaladni, mert ruhájuk hamar tüzet fogott. Néhányan ott maradtak, elégtek.
 
 

Harcok Kispesten

    Kispesten Koroly T. György hadnagy,[148] a kerület katonai parancsnoka felfegyverezte a helyi Nemzetőrséget. November 4-én a rendőrkapitányság épületében elhelyezkedő felkelők tüzet nyitottak a szovjet erőkre, akik nagyobb tűzerővel visszalőttek, és belövés érte az épületet. Koroly "tüzet szüntess"-t vezényelt, mire a fegyveresek szétoszlottak.
    November 6-án Koroly összehívta a felkelőket (kb. 250 fő jelentkezett), és védelmi tervének értelmében kialakította a harci álláspontokat: a Vörös Hadsereg útjának védelmében az egyik osztagot a pestlőrinci Szalag- és Csipkegyárban, a másodikat a kerület északkeleti részének védelmében az Üttörő-házban, a harmadikat a pest- erzsébeti Határ út felől beáramló szovjetek ellen a Wekerle telepi III. sz. iskolában, a negyediket pedig a kerület kelet irányú biztosítására az I. sz. iskolában. Megszervezte az összeköttetést is. Utasításba adta, hogy amennyiben szovjet túlerővel kerülnek szembe, a felmorzsolódás helyett inkább vonuljanak vissza a lovasrendőrségi laktanyába, további intézkedésig.
    A csoportok közül a Bojtor Béla[149] vezette III-as számú iskolában lévő bizonyult a legharciasabbnak. Még november 9-én is megtámadta a szovjet csapatokat. A túlerő azonban a kispestieket a fegyver letételére kényszerítette.
 
 

Részlet Szegedi Flórián vallomásából[150]

    Két akcióról tudok, amit a mi csoportunk [a 3-as számú iskolában lévő, Bojtor Béla vezette nemzetőregységről van szó] hajtott végre. Az első november 9-én volt. Arról értesültünk, hogy a Wekerle telepen a szovjetek rabolják a civil lakosságot. Ekkor parancsot kaptunk Bojtor Bélától, aki állandó összeköttetésben volt Koroly hdgy-gyal, hogy vonuljunk ki fegyveresen, és vegyük fel a harcot a garázdálkodó szovjet csapatok ellen. Kivonultunk, csoportunk az elvonuló szovjet gyalogságra tüzet nyitott. A szovjetek géppisztolytűzzel válaszoltak, és ennél az akciónál magam is megsebesültem. A második akció ugyanezen a napon a délutáni órákban volt. Csoportunk tagjai ismét fegyveres harcba keveredtek a szovjet harcosokkal...
 
 

Harcok Kőbányán

    A Csajkovszij parkba vezényelt honvédségi erők a civil harcosok követelésére átadták a légvédelmi ütegeket. Több sorkatona, Silye Sámuel tizedes[151] vezetésével, önként csatlakozott hozzájuk, amikor a hat lövegből hármat a Zalka Máté térre, kettőt a Jászberényi útra (később az Éles sarokhoz) vittek, egyet a Csajkovszkij park védelmére állították fel. Ez az együttműködés gyümölcsözőnek bizonyult: már november 4-én több harckocsit megsemmisítettek, főleg az Élessaroknál. 6-án ismét rekviráltak fegyvereket a katonáktól, amelyeket a légi erők ellen is felhasználtak. 7-étől a szovjetek mind nagyobb erőkkel vonultak fel, 8-án megtámadták a felkelők amúgy is fogyatkozó ütegállását, és megsemmisítették a fegyvereiket. Ezután szétszóródtak a kőbányai szabadságharcosok.[152]
 
 

Részlet Silye Sámuel vallomásából[153]

    November 4-én, szürkületkor, a Jászberényi út felől négy harckocsi közeledett, és tőlünk 100 m-re megállt. A civilek parancsnokának utasítására a kezelők elfoglalták helyüket. Előzőleg már megbeszéltük, hogy a civilek parancsnokának tűzparancsát a civilek felé én fogom továbbítani. Továbbiakban parancs nem lesz, hanem automatikusan folytatják a tüzelést. Mikor a 4 harckocsi megállt, a civilek parancsnokának tűzparancsára, mielőtt én azt megismételhettem volna, a kettes kezelő, Zabos Ádám tüzet nyitott a harckocsikra. [...] A löveg második lövésénél az egyik harckocsi irányából tüzet láttam felcsapódni [...], ezután a harckocsik is több lövést adtak le irányunkba. Zoványi [József], Zabos és Fábián [György] honvédek a tüzelést folytat- ták. Kb. 5 lövés lett leadva, a harmadik-negyedik lövésünkre megint tűzlobbanást vettem észre a harckocsik irányában. A tűzharc befejeztével két harckocsi maradt ott égve, a kezelők mondták, hogy a harmadikat is eltalálták.
 
 

Részlet Zabos Ádám vallomásából[154]

    [...] November 5-én, hajnali két óra körül a Maglódi út felől egy újabb szovjet harckocsi jött. Ekkor már nem Silye tizedes, hanem a civilek parancsnoka adott tűzparancsot. [...] Az erősen ködös idő miatt nem találtuk el. [...] 6-án reggel [...] láttuk, hogy a Finommechanikai Gyár környékén szovjet tábori tüzérség foglal tüzelőállást [...] egy harckocsi, amelyik kilőtte a lövegemet, visszafordult. [...] 7-én de. egy helikopterre, majd egy lökhárító vadászgépre is lőttünk, de nem találtuk el...
 
 

Harcok az óbudai Schmidt kastélynál

    November 4-én, a szovjet intervenció hírére, az óbudai felkelők legnagyobb része - köztük számos egyetemista és diák - a Schmidt kastélyban gyűlt össze. A parancsnoki teendőket Pércsi Lajos őrnagy[155] látta el. Miután kialakította a harcálláspontokat (két aknavetőjük és egy tarackjuk is volt), felvette a kapcsolatot az óbudai "védővonal" többi részének (Újlaki Téglagyár, Bécsi úti postahivatal, Óbudai Hajógyár) parancsnokságával. A Téglagyár vagonjait barikádnak használták. Utasítására Erdősi Ferenc hadnagy[156] részlege felrobbantotta a Hármashatár-hegyi zavaróállomást. November 6-án azonban Pércsi előzetes bejelentés nélkül elhagyta a helyszínt. Döntésében közrejátszott a civilek fegyelmezetlensége, az általa kedvezőtlennek ítélt harcászati terep, valamint az, hogy bízott Kádár János konszolidációs ígéretében. A parancsnok- ságot Csiki Lajos hadnagy[157] vette át. Szentendréről újabb ágyúkat hoztak, és megtámadták a Bécsi úton vonuló páncélosokat, és egy vontatójárművet megsemmisítettek. A szovjetek túlereje azonban itt is hamarosan érvényesült. November 7-én a tisztek, 8-án a civilek is beszüntették az ellenállást és szétszéledtek.[158]
 
 

Részlet Pércsi Lajos vallomásából[159]

    [november 4-én hajnalban] több tiszt elvtárssal és katonával találkoztam, akik azt mondták, hogy Nagy Imre, az akkori miniszterelnök rádión bejelentette, hogy a szovjet csapatok megtámadták a várost, és felszólította a hadsereget az ellenállásra. [Ezután] polgári ruhás személyek felszólítottak, hogy menjek velük, a szovjet csapatok megtámadták a fővárost, és a kormány parancsot adott a védekezésre. [...] Később tudtam meg, hogy a Schmidt kastélyhoz mentünk. Egy alhdgy volt akkor ott a pk., aki tájékoztatott afelől, hogy a védelmet általában megszervezték. Én azt ellenőriztem, és néhány helyen helyesbítettem. Közben állandóan érkeztek, főleg polgári ruhás emberek.
    Mikor katonai egységgé átszerveztem az ott lévőket, közöltem velük, hogy én leszek az egység parancsnoka, elfogadnak-e parancsnoknak. A jelenlevők igennel válaszoltak...
 
 

Részlet Csiki Lajos vallomásából[160]

    November 7-én, kb. 10 óra felé, a Téglagyár felől egy harckocsi jött. [Egy] tüzér hdgy rálőtt [...], nem találta el. A szovjet harckocsiból visszalőttek, s a lövedék az állás alatt fúródott be és robbant fel. Én, valamint a társaim tüzelőállásba vonultunk. A harckocsi vezetője másodszor már nem felénk lőtt, hanem a felettünk lévő állásba. [Ezután] megfordult, és elment. [...] A délutáni órákban [...] tudomásomra hozták, hogy előttünk megy el egy szovjet gépkocsi. [...] A nagy por és füst eltűnésével láttuk, hogy a gépkocsi a leadott lövés következtében ott maradt a Bécsi úton. [...] Jelentették, hogy a kocsin két szovjet halott van. [...] A gépkocsit traktorral, valamint egy Csepel kocsival felhúzattuk a Schmidt villába. Utasítást adtam arra, hogy ássák be a földbe, tervem az volt, hogy a gépkocsin lévő négycsövű géppuskát légelhárításra fogjuk felhasználni. [Eközben] egy lökhárítós repülőgép jelent meg a fejünk felett, amelyre rálőttek. Arról tudomásom nincs, hogy eltalálták volna.
 
 

Ellenállás Újpesten

    A szovjet csapatok Újpesten is erős ellenállásba ütköztek. A IV. kerületben - noha korábban nemigen alakult ki harc a megszállókkal - már az első napokban is erős forradalmi hangulat mutatkozott meg. 24-én, a rendőrkapitányság ostroma után Kósa Pál asztalos kisiparos[161] vezetésével megalakult az Újpesti Forradalmi Bizottság. Ez - eltérően más, később megalakult forradalmi bizottságoktól - nemcsak a közigazgatást szervezte, hanem a fegyveres testületeket is, megnyerve ehhez a Megyeri úti folyamőr-laktanya állományának jelentős részét. A fegyverszünet idején viszonylag laza kapcsolatot tartott a Nem- zetőrparancsnoksággal, viszont az észak- pesti régióban központi szerepet játszott, különösen az angyalföldi forradalmi erőkre volt döntő befolyással. Lefoglalták a helyi nyomdát, és még külföldre is igyekeztek röplapokat terjeszteni. Részt vettek Mind- szenty bíboros kiszabadításában.
    November 4-én az Újpesti Forradalmi Bizottság bázisán, a tanácsházán felkészültek az intervencióra, és a Könyves Kálmán gimnáziumban kialakították a főparancsnokságukat Csete István repülőhadnagy[162] és Gábor László munkaügyi osztályvezető[163] irányításával. Az ellenállókhoz csatlakozó folyamőrség élén Nagy László őrnagy[164] állt. Az Újpesten szerteszét elhelyezkedő felkelők egységes vezetésére, 6-ától a teljes katonai irányításra Somlyói Nagy Sándor 54 éves volt huszárezredes[165] kapott megbízást. A Szent László úti sorompónál és a Ládagyárnál helyezte el fegyvereseit. A felkelők a közeli Csirizgyárból hozott anyaggal felkenték az utat, hogy akadályozzák a páncélosok mozgását. A vezetők a Chinoin gyárból robbanóanyagot, az egyik Váci úti gyárból oxigénpalackokat hozattak. Harcba bocsátkoztak a Remiznél, az Északi Összekötő Vasúti Hídnál, a Víztoronynál és a Könyves Kálmán gimnáziumnál. Az összecsapások eredményeképpen mindkét fél szenvedett veszteségeket.[166] 8-án az Árpád út felől bevonuló szovjetek körülvették a főparancsnokság bázisául szolgáló gimnáziumot. A felkelők egy ideig eredményesen küzdöttek, de segítséget nem kaphattak, mert a tanácsházánál és másutt harcoló egységek szintén támogatásra szorultak. Ezen a napon a szovjet erőfölény mindenütt érvényesült, és befejeződött az ellenállás a IV. kerületben.
    A Forradalmi Bizottság azonban - tagjainak letartóztatásáig - a sztrájk folytatása mellett döntött.[167]
 
 

Részlet Somlyói Nagy Sándor vallomásából[168]

    November 4-én reggel Nagy Imre felhívása a rádióban olyan hatással volt rám, hogy nem tudtam ellenállni annak, hogy ne jelentkezzem nemzetőri szolgálatra. [...] A Fésűsfonó Kultúrházban [...] meg kell jegyeznem, hogy olyan különös lelkes hangulat vett erőt mindenkin, Kossuth-dalokat énekeltek, és a lelkesedés engem is magával ragadott, úgy éreztem nekem ott a helyem közöttük. [...] Én mint rangidős a jelenlévőket három szakaszba osztottam be. [...] Emlékezetem szerint november 5-én délután találtunk egy röpcédulát, melyet szovjet repülő dobott le, mely kérte a lakosságot az ellenállás beszüntetésére. Ekkor különböző vélemények alakultak ki a században [...], de a többség az ellenállás mellett volt. Ekkor rendültem meg először, hogy helyes-e, amit csinálok. [...]
    November 8-án reggel, amikor jelentették, hogy szovjet harckocsik közelednek a [Könyves Kálmán] gimnázium felé [...], utasítást adtam, hogy fedezékbe vissza az épületbe. Amikor az épület bejáratához értünk, akkor a lövöldözés megkezdődött. [...] Láttam, hogy teljesen céltalan az ellenállás, mivel könnyű fegyverekkel voltunk, ők meg nehéz fegyverrel, és az épület sem volt védelemre alkalmas. [...] Amikor a tűz erőssége csökkent, az épület elhagyását rendeltem el. [...] Az Öregtemetőben gyülekeztünk, ahol parancsot adtam a fegyverek lerakására.
 
 

Harcok Angyalföldön

    A XIII. kerületben a többi városrész forradalmától eltérően alakultak az események. Az antisztálinista erők nem tudtak jelentősebb befolyást szerezni, csekély számú megmozdulásuk vereséggel zárult. Itt a forradalom története voltaképpen október 31-étől kezdődött, a 28-ai politikai fordulat hatására. De ekkor is Bogdán József őrnagy[169] vezetésével a helyi rendőrkapitányság kezében maradt az irányítás, amely a régi rendszer leghívebb támogatójának bizonyult. Noha a Nemzetőrség megalakulása után már egyre kevésbé lehetett halogatni az átalakulást, befolyásuk olyan erős maradt, hogy a fegyverszünet végéig a civil erők nem érvényesülhettek.
    A november 4-ei szovjet támadás hatására azonban Angyalföldön gyökeresen megváltozott a helyzet, a forradalmárok kezükbe vették az irányítást, és azonnal meg- kezdték a függetlenségi harcukat. Miként október 23-a után az Üllői út-Nagykörút kereszteződésének környékén, hasonló spontaneitással alakultak felkelőcsoportok, főleg a kerület északi részében. Ezen a reggel Csémi Károly alezredes, a körzet parancsnoka csapatával elhagyta a Mátyás laktanyát, amelynek őrsége beengedte és felfegyverezte a civileket. A Teve utcában lévő nemzetőrök (akik közül többen lövöldözés vagy Nagy Imre rádióbeszédének hallatára jelentkeztek a kapitányságon) már nem bíztak a rendőrökben (akik láthatóan nem akartak harcolni), s áttették hadiszállásukat a Mautner Sándor utcai iskolába, illetve a József Attila (Rákosi) kul- túrházba. Bázisok alakultak a Rákospatak- Váci út kereszteződésénél, valamelyik Mautner Sándor utcai házban és az Angyalföldi Pályaudvarnál is.[170] A kerületi kapi- tányság vezetői viszont november 7-étől már együttműködtek a szovjetekkel.
    Megalakult a XIII. kerületi parancsnokság is, amely a lényegesen szervezettebb, a forradalom első napjaitól működő Újpesti Forradalmi Bizottságtól és az ottani Nemzetőrségtől kapott támogatást, valamint utasításokat a déli irányú védelem érdekében. A fegyveres ellenállás legfőbb irányí- tója Homola László[171] volt. Kapcsolatot tartott a főbb felkelő csoportokkal, biztosí- totta számukra a nehézfegyvereket, és kijelölte, hogy ki hol foglaljon tüzelőállást. Így bíztatta őket: "Nemcsak az oroszoknak volt Sztálingrádjuk, nekünk is van Budapestünk". A legerősebb csoport, Csizmadi Ferenc szállítómunkás[172] parancsnoksága alatt a Váci út-Rákospatak kereszteződé- sénél alakított ki harci álláspontot. A csoportnál nagy volt a fluktuáció, de létszám folyamatosan növekedett. 4-5-én többször harcba bocsátkoztak a szovjet páncélosokkal. Végül is - bár a szovjetek szenvedtek el veszteségeket - a felkelők szétszóródtak a nagy tűzfölény láttán.
    Csizmadi az Újpest közelében lévő Ládagyárnál Nagy Ferenc főhadnagy[173] egységéhez csatlakozott. 8-án 13 óra körül a csoport tűzharcba került egy szovjet alaku- lattal, amely szétszórta a felkelőket, és ezzel Angyalföldön megszűnt a fegyveres ellenállás.[174]
 
 

Részlet Szabó Lajos vallomásából[175]

    A Lehel út és Róbert Károly körút sarkán október 28-án egy férfi beszélt a tömeghez. "[...] Angyalföld munkásai a múltban a harcokban kivették a részüket, most odahaza megbújnak [...] a városban az egyetemistákat és a munkásokat lövik agyon, és az angyalföldiek tétlenek." 
 
 

Részlet Csizmadi Ferenc vallomásából[176]

    November 4-én arra ébredtem, hogy erős lövöldözést hallottam. Azonnal bekapcsoltam a rádiót, és akkor hallottam Nagy Imre felhívását, hogy minden becsületes magyar ember fogjon fegyvert, mert a szovjet csapatok megtámadták Budapestet. Ekkor elhatároztam, hogy én is jelentkezek a XIII. kerületi rendőrkapitányságon [...] mert mint magyar embernek és katonaviselt személynek kötelességemnek tartottam, hogy harcoljak. [...] Az kifejezetten nem élt bennem, hogy a szovjet csapatok ellen fogok fegyvert. A miniszterelnök felhívására én bármely Magyarországra törő idegen csapat ellen fegyvert fogtam volna. [...] Azt reméltem, hogy a szovjetek kivonulása után Magyarország független és demokratikus ország lesz, nem úgy, mint eddig, amíg a Varsói Szerződéshez tartozott.
 
 

Epilógus

    Budapesten a fegyveres események következtében 1945 magyar (felkelő és lakos) halt meg.
    A budapesti kórházakban, rendelőintézetekben és más egészségügyi létesítményekben kb. 17 000 sebesültet kezeltek.
    1956-os cselekmény miatt, bírói ítélet alapján 229 személyt végeztek ki. 51 százalékuk, vagyis 117 fő ellen a fegyveres harcokban való részvételéért hozták meg a legsúlyosabb ítéletet.[177]
    Becslésem szerint a Budapest védőinek kb. egyharmada hagyta el az országot a forradalom leverése után.
    A Szovjet Hadsereg 670 főt vesztett (85 tiszt és 555 sorkatona), 1500-an (más adatok szerint 1251-en) megsebesültek. (A veszteségnek több mint a felét a Különleges Hadtest alakulatai még az októberi hadműveletek idején szenvedték el.)[178] A fontosabb harci eszközök közül kb. 40 harckocsit és önjáró rohamlöveget, 30-35 páncélozott szállító járművet, kb. 20 löveget, 4 sorozatvetőt, kb. 10 légvédelmi ágyút vesztettek.[179]

 

[1]A tüntetéssorozatra, az általános radikalizálódásra, az első fegyveres összecsapásra (a Rádió épületénél), valamint azokra a harcokra, ahol a szereplők mindkét oldalon magyarok voltak (pl. köztársaság téri Pártház ostroma), a sortüzekre (amelyek közül az október 25-ei Kossuth téri volt a legkatasztrofálisabb) és egyéb atrocitásokra részletesen nem térek ki, miként a történethez kapcsolódó tárgyalásokra és a politikai helyzetre sem. Mindezekről számos tanulmány, forrásközlés látott napvilágot. Írásom csak a felkelők és a szovjet csapatok harcát tárgyalja, amelyről eddig összefoglaló feldolgozás nem született.
[2]Forrásaim: A "Jelcin-dosszié". Századvég-1956-os Intézet, 1993. Szerk.: Gál Éva, Hegedűs B. András, Litván György és Rainer M. János); Hiányzó lapok 1956 történetéből. Móra Ferenc Könyvkadó, 1993. Válogatta, az előszót és a jegyzeteket írta Vjacseszlav Szereda és Alakszandr Sztikalin); Szovjet katonai intervenció, 1956. Szerk.: Györkei Jenő és Horváth Miklós. Argumentum Kiadó, 1996; Döntés a Kremlben, 1956. 1956-os Intézet, 1996. Szerk.: Vjacseszlav Szereda és Rainer M. János).
[3]Szovjet katonai intervenció, 1956. 8. old.
[4]Andropov, Jurij Vlagyimirovics (1914-1984); 1939-től az SZKP tagja, 1954 júliusától 1957 márciusáig a Szovjetunió budapesti nagykövete. 1961-től az SZKP KB tagja, 1967-től a KGB vezetője. 1982-ben az SZKP főtitkára, 1983-ban a Szovjetunió Legfelső Tanácsának elnöke lett.
[5]Szovjet katonai intervenció, 1956. 15. old.
[6]Hruscsov, Nyikita Sz. (1894-1971); 1918-ban lépett be a kommunista pártba. 1934-1966 között a KB tagja, 1938-1949 között az Ukrán KP KB, 1953-1964 között az SZKP első titkára. 1964-ben puccsszerűen leváltották tisztségeiből.
[7]Gerő Ernő (1898-1980) 1918-tól a KMP tagja. 1931-ben a KI Végrehajtó Bizottságához került, részt vett a spanyol polgárháborúban. Az Új Hang szerkesztője, majd a Vörös Hadsereg propagandistája. 1945-1956 között a magyar politikai élet egyik vezető személyisége, 1956 júliusában a párt első titkárává választották, de október 25-én elmozdították posztjáról; 28-án Moszkvába szállították, és 1961-ig nem térhetett haza. 1962-ben kizárták a pártból.
[8]Zsukov, Georgij K. (1896-1974) 1919-től tagja az SZKP-nak. A háborúban a legfőbb parancsnok helyettese, 1943-tól Szovjetunió marsallja, 1953-tól a KB tagja, 1955-57 között honvédelmi miniszter, a KB Elnökségének póttagja. 1957 októberében eltávolították a pártvezetésből, majd nyugállományba helyezték.
[9]Szovjet katonai intervenció 1956. 15. old. A. Kirov tanulmánya szerint 1956 nyarán a szovjet hadvezetés kidolgozott egy hadműveleti tervet ("Hullám"), arra az esetre, ha a "társadalmi rend" veszélybe kerülne. Október 6-19. közt a csapatok az éberség és a harckészültség fokozására kaptak utasítást. Ekkoriban a Szovjetunió területén is tettek intézkedéseket "arra az esetre, ha az események Magyarországon ellenőrizhetetlenné válnának." 124. old.
[10]Szovjet katonai intervenció 1956. 42. old.
[11]Lascsenko, Pjotr Ny. (1910-1992); 1930 óta szolgált a Vörös Hadseregben. 1955-56-ban a Magyarországon állomásozó Különleges Hadtest parancsnok volt.
[12]Mint 1953 júniusában Berlinben.
[13]Horváth Miklós hadtörténész szintén szovjet forrásokra hivatkozva azt írja, hogy a "..riadókészültségbe helyezett és 'rendcsinálás' céljából bevetett öt hadosztály állományába 31 500 fő, 1130 harckocsi és önjáró löveg, 380 páncélozott szállító harcjármű és 3830 gépkocsi tartozott. A szovjet fegyveres erők minisztériuma, kiadott intézkedéseivel egyidejűleg, riadókészültségbe helyezte a Magyarországon állomásozó - a Különleges Hadtest állományához tartozó - vadászrepülő hadosztályt és bombázórepülő hadosztályt is, valamint a Kárpáti Katonai Körzet egyik vadászrepülő hadosztályát is. Így összesen 159 vadászrepülő és 122 bombázó várt a bevetési parancsra" (Új Honvédségi Szemle, 1996. 10. sz.).
[14]Mindezekről az alábbiakban még lesz szó.
[15]Szovjet katonai intervenció 1956. 85-86. old.
[16]Nagy Imre (896-1958); 1916-ban katonaként orosz fogságba került. A Vörös Gárdában harcolt a polgárháborúban. 1920-ban belépett a bolsevik pártba. Hazakerülve részt vett a munkásmozgalomban. 1930-1945 között a Szovjetunióban élt. Ezután Magyarországon vállalt politikai szerepet, 1953-1955 eleje között miniszterelnök volt, majd kizárták a pártból. A forradalom kirobbanásakor ismét kormányfő lett. Tűzszünetet hirdetett, deklarálta a többpártrendszer bevezetését, a semlegességet és a Varsói Szerződésből való kilépést. November 4-én a jugoszláv követségre menekült, majd a szovjetek Romániába deportálták. 1957. április 14-én letartóztatták, halálra ítélték, és 1958. június 16-án kivégezték.
[17]Horváth Miklós: 1956 - Katonai kronológia. Magyar Honvédség Oktatási és Anyagellátó Központ, 1993. 53. old.
[18]Kádár János (1912-1989); 1931-től részt vett a magyarországi munkásmozgalomban. 1945-től az MKP PB tagja, majd a párt főtitkárhelyettese. 1948-1950 között belügyminiszter. Az 1951-1954 közti éveket börtönben töltötte. 1956. október 25-én a párt első titkárává választották. A forradalom idején államminiszter, az MSZMP alapító tagja. A szovjet vezetés kinevezte az ellenkormány vezetőjévé. 1957-1988 között az ország első számú vezetője volt.
[19]Münnich Ferenc (1886-1967); 1945-ig szovjet emigrációban élt, részt vett a spanyol polgárháborúban. 1946-1949-ben Budapest rendőrfőkapitánya, majd 1956-ig diplomata volt. A forradalom idején belügyminiszter. A Kádár-kormányban a fegyveres erők minisztere, 1958-1961 között miniszterelnök. 1956-67 között KB-, 1966-ig PB-tag.
[20]Konyev, Ivan (1897-1975); 1918-tól párttag, 1945-46-ban a Középső Hadseregcsoport főparancsnoka. 1955-56-ban a szárazföldi csapatok főparancsnoka, honvédelmi miniszterhelyettes. 1955-1960-ban a VSZ, 1961-1962-ben a németországi szovjet hadseregcsoport főparancsnoka.
[21]Szerov, Ivan (1905-1990); 1926-ban lépett a pártba. 1941-1954 között a belügyi népbiztos helyettese, ezután 1958-ig a KGB elnöke. 1946-1962 között a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának tagja. Ezután azonban mindinkább megvonták tőle a bizalmat, végül 1965-ben kizárták a pártból.
[22]Horváth Miklós közlése szerint a Magyar Néphadsereg ekkor kb. 113 000 főből állt: 22 000 tiszt, 22 000 tiszthelyettes, 64 000 sorkatona, rajtuk kívül tiszti -, tiszthelyettesi iskolások és polgári alkalmazottak. 50 harckocsi állt rendelkezésükre a fővárosban a forradalom kitörése előtt, ebből kb. ötöt a felkelők zsákmányul ejtettek.
[23]Az oroszok jelenlegi grozniji ostroma '56-ot juttatja eszünkbe. A csecsenek eredményesebben védekeznek, mivel komoly külső támogatást kapnak, fegyvereik nem olyan elavultak, a harcosok még fanatikusabbak és valószínűleg kevésbé sajnálják a városukat. További fontos különbség hogy Budapesten a honvédség és a rendőrség nagy része passzív maradt, míg ezzel szemben Csecsenföldön éveken át lehetőség volt saját és önálló fegyveres erő megteremtésére.
[24]Döntés a Kremlben, 1956. 203-204. old.
[25]A felkelőkről, a felkelőcsoportokról szóló irodalomból érdemes néhány mondatban áttekinteni az eddig megjelent köteteket. A Kádár-korszak történészei, pl. Berecz János, Geréb Sándor-Hajdú Pál, Hollós Ervin, Molnár János, bár kutatásaikhoz felhasználhatták a levéltári forrásokat is, prekoncepciózus, alapjaiban hamis műveket írtak (Ellenforradalom tollal és fegyverrel 1956. Kossuth Könyvkiadó 1981.; Az ellenforradalom utóvédharca. Kossuth, 1986.; Kik voltak, mit akartak? Kossuth, 1967; Ellenforradalom Magyarországon 1956-ban. Akadémia, 1967). Ekkoriban két memoár jelent meg Nyugaton: Pongrátz Gergely: Corvin köz, 1956, (Chicago, 1981), és Oltványi László: Harcok Dél-Budapesten (München, 1981). Legfőbb értékük, hogy az olvasók valamiféle képet nyerhettek a Corvin közi, illetőleg a pesterzsébeti-soroksári harcokról és a civil fegyveresekről. Azonban mindkét forrás rendkívül sok hibát, tévedést tartalmaz, tehát tudományos célból alig használhatók. Az 1982-ben megjelent Bill Lomax-kötet, a Magyarország 1956-ban - bár csak egy részében olvashatunk a felkelőkről - ebből a tárgykörből lényegesen több valós információt tartalmaz.) Pongrátz ráadásul nagy súlyt helyezett arra, hogy vélt vetélytársait minél inkább (egyébként teljesen igazságtalanul) diszkreditálja. Sajnálatos módon a rendszerváltás óta egyre több követőre talál. Közéjük tartozik Gajassy G. István, aki '56 - elárult szabadságharc. Egy Széna téri szabadságharcos beszámolója címmel jelentette meg a könyvét 1998-ban. Ez a "mű" a kádárista propagandaművekhez hasonlóan ideológiai alapon íródott, ám mindennemű forrás mellőzésével, még csekélyebb igazságtartalommal. Főleg a Corvin közi harcokról, nem tudományos igénnyel készült Kovács Gábor könyve (Névtelen csillagok. Literátor, 1993), valószínűleg az '56-os szervezetek tagjainak elbeszéléseit értékesítve. E sorok írója a Tűzoltó utcai (1993), majd az összes ferencvárosi felkelőcsoportról (1997) jelentetett meg kötetet (1956-os Intézet) a levéltári és a szóbeli források felhasználásával. Ezek közül az egyik legfontosabb az Angyal István Saját kezu vallomása volt (Pesti Szalon, 1991), amelyet a börtönben írt, vizsgálati fogságának kezdetén. Két interjúkötet is napvilágot látott: Pesti utca 1956 (Századvég-1956-os Intézet, 1994. Főszerk.: Kozák Gyula, szerk.: Binderdorffer Györgyi és Gyenes Pál) és Orbán Éva: Üzenet a barikádokról (Kráter, 1996). Közülük az előbbi lényegesen több valós adatot tartalmaz. Többé-kevésbé ehhez a témakörhöz kapcsolódik a honvédséggel, a rendőrséggel és az ÁVH-val kapcsolatos irodalom. A memoárok közül legérdekesebb és leghasználhatóbb Király Béláé (Honvédségből Néphadsereg. CO-NEXUS, 1989) és Szücs Miklósé (Ezredes voltam 1956-ban. Szabad tér, 1989). A tudományos, feltáró munkák közül a rendszerváltás előtt Gosztonyi Péter Nyugaton megjelent tanulmányai, 1989-től Horváth Miklós kötete (Maléter Pál. Osiris-Századvég - 1956-os Intézet, 1995) tartalmazzák a legtöbb információt a budapesti harcokra vonatkozóan. Tanulságos Berki Mihály Hadsereg vezetés nélkül (Magyar Média, 1989) műve is. A szerző még a Kádár-korszak idején végezte levéltári kutatásait, de a rendszerváltozásra való tekintettel az "előjeleket" félig átírta. (Négy év múlva következett be a teljes átértékelés: Pufajkások. Magyar Fórum Könyvek, 1993.) A kötet fő érdeme az adatbőség, ennek felhasználhatóságát azonban lerontja a rossz szerkesztés.
[26]A fegyverlelőhelyek közül a Soroksári úti Lámpagyár volt a legjelentősebb, de jelentős készletek kerültek a felkelőkhöz a Timót utcai laktanyából, a VIII. és X. kerületi rendőrkapitányságról is.
[27]A visszaemlékezések egy része szerint a szovjet csapatok "minden különösebb ok nélkül" kezdték meg a tüzelést, súlyos pusztítást végezve a Ferenc körúton. Sokkal valószínűbb azonban, hogy a bevonuló megszállókat a főleg "Molotov-koktéllal" felfegyverkezett felkelők megtámadták.
[28]A forradalom fegyverei - 1956 címmel Laurenszky Ernő tett közzé egy tanulmányt (Magyar Honvédség Oktatási és Kulturális Anyagellátó Központ, 1995). Eszerint a zsákmányolt (a Magyar Néphadseregtől származó) fegyverek 10-15 éve elavult szovjet gyártmányok voltak. Október 27-28-ától sikerült a korszerűbbekből is szerezni, miként számos tüzérségi fegyvert, sőt néhány páncélozott harci járművet is. Többen azt mesélték, hogy egyes szovjet katonák ételért-italért odaadták a harckocsit a felkelőknek. Mindez - a kockázat súlyát tekintve - nem túl valószínű.
[29]Legjellemzőbb példa a harckocsik ártalmatlanná tétele. (A gumikerekű páncélozott járművekkel - "nyitott koporsók" - könnyen elbántak: a kerekeiket kilőtték, vagy felülről váltak céltáblává a benne ülő katonák.) A lendületben lévő harckocsikat azonban nem volt könnyű eltalálni a "Molotov-koktéllal". Barikádokat emeltek, ezenkívül az úttestre lábast helyeztek, amelyet a két fülére kötött madzaggal a kapualjakból mozgattak. A harckocsi vezetője - akinek a látási lehetőségei meglehetősen korlátozottak voltak - aknát gyanítva lassítani kényszerült, így a harckocsit akár közelebbről is meg lehetett célozni a benzines palackokkal.
[30]Déry Tibor kifejezése.
[31]Az Egyesült Államokban 1956-ban az Év Embere a "pesti srác" lett.
[32]Király Béla (1912-); a háborúban kitűnően dekorált vezérkari tiszt volt. 1945-ben átállt, de a szovjet fogság elől megszökött. 1945-ben belépett az MKP-ba. 1950-től vezérőrnagy, a Honvéd Akadémia parancsnoka. 1952-ben halálra, majd életfogytiglanra ítélték. 1956-ban a Forradalmi Karhatalmi Bizottság és a Forradalmi Honvédelmi Bizottmány elnöke, a Nemzetőrség főparancsnoka, Budapest katonai parancsnoka lett. 1957-ben a Magyar Forradalmi Tanács alelnökévé választották. Az USA-ban telepedett le, 1962-ben történettudományból doktorált. 1990-1994 közt Magyarországon országgyűlési képviselő. Visszaemlékezései 1989-ben Honvédségből Néphadsereg címmel jelentek meg.
[33]Kopácsi Sándor (1922-); részt vett az antifasiszta ellenállásban. 1945-ben belépett az MKP-ba. 1952-től lett Budapest rendőrfőkapitánya. November 5-én a KGB letartóztatta. Életfogytiglanra ítélték. 1963-ban szabadult. 1975-ben kivándorolt Kanadába. 1989-ben hazatért. Ekkor jelent meg önéletrajzi regénye, az Életfogytiglan.
[34]Dudás József (1912-1957); Erdélyben élt, a húszas évek végén kapcsolódott be a kommunista mozgalomba. Emiatt 1933-ban bebörtönözték. 1939-ben szabadult, és részt vett a magyarországi antifasiszta ellenállásban. A Felszabadító Bizottság alapító tagja volt. 1946-ban FKGP-politikus lett, amiért 1947-től több évig raboskodott, 1951-54 között a román börtönben. 1956-ban programot szerkesztett, és létrehozta a Forradalmi Nemzeti Bizottmányt. A hozzá csatlakozó fegyveresekkel a Szabad Nép székházban rendezkedett be, és lapot indított. Tárgyalt a kormányfővel is. Ezt követően visszaszorult, november 3-ától már fegyveresei is szembefordultak vele. November 21-én tárgyalás ürügyén tőrbe csalták, és letartóztatták. Halálra ítélték, és 1957. január 18-án kivégezték.
[35]Galó István és társai (továbbiakban: tsi), Hadtörténeti Intézet Levéltára (továbbiakban: HL) 012/57.
[36]Ilyen esetekről eddig nem kerültek elő levéltári források.
[37]Ö. Nagy János (1930-); sorkatonaként az ÁVH-nál teljesített szolgálatot. 1956-ban, október 26-ától lett felkelőparancsnok. Emigrált, Hollandiában telepedett le.
[38]Lassan György (1932-); a kőbányai Szerszámgépipari Vállalat fémmunkása volt. A forradalom idején a Corvin köziekhez és a Práter utcai felkelőkhöz csatlakozott, majd hamarosan szerephez jutott a csoport irányításában is. Olaszországba emigrált, majd Ausztráliába; 1968-ban az USA-ba települt át. Los Angelesben megalapította az 1956-os Szövetséget, amelynek ő a vezetője.
[39]Radecz József (1933-); a forradalom idején a Práter utcai MTH iskolában lévő felkelők parancsnoka volt, novemberben megsebesült. Jugoszlávián keresztül emigrált.
[40]Schmidt László (1930-1996); 1953-ban tiltott határátlépési kísérletéért bebörtönözték. A forradalom kirobbanásakor a felkelőkhöz csatlakozott. A fegyverszünet idején Práter utca 9. sz. ház fegyvereseinek lett a parancsnoka. 1957. május 29-én letartóztatták, és húsz évi börtönbüntetésre ítélték. 1968-ban szabadult.
[41]Kiss Károly (1932-); esztergomi tartalékos hadnagy, a Petőfi Akadémia növendéke volt. A forradalom első napjaiban csatlakozott a felkelőkhöz. Törökországba emigrált.
[42]Jánoki Attila (1934-); géplakatos volt a Transzvill Vállalatnál. A forradalom első napjaiban csatlakozott a felkelőkhöz. Svájcba emigrált.
[43]Kasza János a forradalom első napjaiban csatlakozott a felkelőkhöz. November 6-án a Baross utcában a szovjetek fogságába esett, deportálták.
[44]Fáncsik György (1933-1960); a tűzszünet idején a Kisfaludy utcai felkelőkből szervezett nemzetőrségi csoportot. November 6-án átvette a corvinista erők főparancsnokságát. 1958. március 31-én harmadszor tartóztatták le "ellenforradalmi" tettei miatt. Halálra ítélték, és 1960. január 3-án kivégezték.
[45]Iván Kovács László 1930-1957); 1944-45-ben német területen élt, emiatt korlátozták tanulási és elhelyezkedési lehetőségeit. Különböző munkahelyein labdarúgóként érvényesült. A Corvin mozi felkelőihez csatlakozott, október 25-november 1. között parancsnok, a fegyverszüneti tárgyalások állandó résztvevője volt. 4-én ellenlábasai árulónak kiáltották ki. Decemberben szervezkedni kezdett az új hatalom ellen. 1957. március 12-én letartóztatták, halálra ítélték, és december 30-án kivégezték.
[46]Pongrátz Ernő (1920-1978); A forradalom leverése után az USA-ban emigrált. Szívbetegségben halt meg.
[47]Pongrátz Ödön 1922-); földműves volt, a forradalom leverése után az USA-ba emigrált.
[48]Pongrátz Kristóf (1927-); földműves volt, a forradalom leverése után az USA-ba emigrált.
[49]Pongrátz Gergely (1932-); Erdélyből 1945-ben települt át Magyarországra. Az agrárszakmában dolgozott. 1956 októberében csatlakozott a Corvin köziekhez. November 1-jén megszerezte a főparancsnokságot, amelyről 5-6-án lemondott. Csatlakozott a bécsi Magyar Forradalmi Tanácshoz, majd az USA-ban és Spanyolországban élt. A Magyar Szabadságharcos Szövetség alelnöke lett. 1990-ben hazajött és több 56-os szervezet vezetését vállalta. 1982-ben megjelent memoárja: Corvin köz, 1956.
[50]Pongrátz András (1938-); technikumi tanuló volt, a forradalom leverése után az USA-ba emigrált.
[51]Váradi Gyula (1921-); részt vett az illegális munkásmozgalomban, ezért 1943-ban másfél évre ítélték. A "málenkij robot"-ról megszökött. 1945-ben belépett az MKP-ba. Katonai pályáját 1948-ban kezdte, 1950-ben léptették elő vezérőrnaggyá. Elvégezte a Vorosilov Akadémiát. 1956-ban a Forradalmi Honvédelmi Bizottmány tagja. November 4-én a szovjetek letartóztatták, de Kádárral együtt visszatért Szolnokról Budapestre. Belépett az MSZMP-be, és a Honvédelmi Minisztérium ideiglenes pártbizottságának vezetőjévé választották. 1957. március 14-én letartóztatták, és nyolc évre ítélték. 1960-ban szabadult.
[52]Antalóczi Sándor (1915-1983); 1941-ben szerzett orvosi diplomát. A Nyilaskeresztes Párt és a Turul Bajtársi Szövetség tagja volt. 1945-ben szovjet fogságba esett, de megszökött. Az ÁVH 1951-55 között kétszer letartóztatta, és két évre ítélte. Szabadulása után szakorvosként a Ferencvárosban dolgozott. A forradalomban Corvin-köziekhez csatlakozott, és az irányításban jelentősen kivette a részét. November 4-én megsebesült, felépülése után Svájcba emigrált. Számos tanulmányt jelentetett meg a szaklapokban.
[53]Bornemissza Tibor (1930-); 1956-ig egyetemi tanársegéd volt az Agrártudományi Egyetemen. A forradalom idején a Corvin közi felkelőkhöz csatlakozott. Részt vett a csoport irányításában, és a Nemzetőrparancsnoksággal állt állandó összeköttetésben. A forradalom bukása után Franciaországba emigrált.
[54]Maléter Pál (1917-1958); a háborúban önként jelentkezett katonai szolgálatra. 1944-ben hadifogságba esett. A partizániskola után bevetették a németek ellen. 1956-ban ezredes, a műszaki kisegítő alakulatok parancsnoka, fegyverszünetet kötött a felkelőkkel. November 3-án honvédelmi miniszter lett vezérőrnagyi rendfokozatban. A szovjet hadvezetéssel tárgyaló bizottság tagja, azonban a KGB letartóztatta. Halálra ítélték, és 1958. június 16-án kivégezték.
[55]Márton András (1924-); 1948-ban belépett az MDP-be, majd a hadseregbe. 1952-ben léptették elő ezredessé. 1955-ben elvégezte a Vorosilov Akadémiát. 1953-1957 között országgyűlési képviselő volt. 1956 októberében a Zrínyi Katonai Akadémia parancsnoka lett. A forradalom idején felvette a kapcsolatot a Corvin-köziekkel. November 1-jén kinevezték a fővárost körülölelő védőöv parancsnokává. 1957. február 8-án letartóztatták, és tíz évre ítélték. 1962-ben szabadult.
[56]Solymosi János (1919-); a háborúban szovjet hadifogságba esett. 1945-től Csepelen dolgozott vasöntőként. 1948-ban került a hadseregbe. 1956-ban a piliscsabai gépesített ezred parancsnokává nevezték ki. Október 23-án a Magyar Rádió védelmére rendelték ki. Az egységénél megalakuló Forradalmi Katonatanács elnökévé választották. Támogatta a Corvin közi, majd a Wesselényi utcai felkelőket. 1957. január 24-én letartóztatták, és hat évre ítélték.
[57]Dienes Ödön (1909-); a világháborúban frontszolgálatot teljesített századosi rendfokozatban. 1945-ben amerikai fogságba esett, megszökött. 1948-tól oktatótiszti beosztásban dolgozott. 1956-ban vezetője lett a önként jelentkező ZMKA-s tiszteknek, akik tanácsadóként érkeztek a Corvin közbe. Belépett az MSZMP-be. 1959. március 20-án azonban letartóztatták, és öt évre ítélték.
[58]Konstantinidisz Andréj (1917-1956); főhadnagyként szolgált a görög hadseregben. Az ELASZ kötelékében harcolt, majd a szovjet haderőhöz került századosi rendfokozatban. 1946-49 között mint kommunista részt vett a görög polgárháborúban, majd politikai menedékjoggal Magyarországra emigrált, ahol elektromérnökként dolgozott. 1956. október 25-én csatlakozott a Práter utcaiakhoz, a "különleges csoport" parancsnoka lett. November 4-én harcban vesztette életét.
[59]László Béla György és tsi, HL 432/58 - Nagy József és tsi, Budapesti Fővárosi Levéltár (továbbiakban: BFL) 451/89 - Schmidt László és társa (továbbiakban: tsa), Fővárosi Bíróság (továbbiakban: FB) 2834/57 - Váradi Gyula és tsi, HL 0039/58 - Wittner Mária és tsi, BFL 8046/58.
[60]Kovács András (1932-); 1945-ben a Vannay rohamzászlóalj futárként szolgált apjával, akit 1949-ben kivégeztek. Emiatt előmenetelében diszkrimináció érte. 1956-ban a Szabad Nép székház fegyveres parancsnoka volt. Ausztráliába emigrált.
[61]Pálházi Ferenc és tsi, MOL XX-5-d 724/64 - Interjú Oroszi Marton Györggyel. Készítette Baló Péter, 1994-ben. 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 584. sz. - Interjú Kovács Andrással. Készítette Eörsi László, 1999-ben. 1956-os Intézet Oral History Archívuma. A belügyi összefoglaló (Történeti Hivatal - továbbiakban: TH - V-150381) szerint a 300 főnyi felkelőcsoport, amely páncélhárítóval is rendelkezett, november 4-5-én három harci járművet megsemmisített. Mindezt semmilyen más forrás nem erősíti meg.
[62]Lejegyezte Magos Gábor. In: Beszélő, 1997. november. 62-63. old.
[63]Tárgy. jegyzőkönyv (továbbiakban: jkv.) 1957. VIII. 15. Pest Megyei Levéltár 002/57.
[64]Oral History Archívum, 491. sz. Készítette Eörsi László, 1993-ban. 101. old. (Vén István 1956-ban 23 éves sebesültszállító volt, 1957-ben nyolc évre ítélték.)
[65]jkv. 1959. XII. 2. Kiss László és tsi, TH V-146308.
[66]jkv. 1957. VII. 16. TH V-150005
[67]HL 1956-os iratok, 1. d. 1. oe. 223. f. (Tóth vezérőrnagy 1954-től 1956. október 30-áig vezérkarfőnök volt.)
[68]jkv. 1958. VI. 2. Magyar Országos Levéltár, Nagy Imre és tsi., Op. 4/12. Kovács István vezérőrnagy 1956-ban vezérkarfőnök volt. 1958-ban hat évre ítélték.
[69]Hadtörténeti Intézet Levéltára, 1956-os iratok 8/1 öe. 34. f.
[70]Wágner István (1936-1985); a Ganz Vagongyár géplakatosa volt. Sikertelen határátlépési kísérlete után két és fél évre ítélték. 1956. október 24-én fegyveres csoportot szervezett a Berzenczey utcában, majd a Ferenc téren. A forradalom bukása után az Egyesült Államokban telepedett le.
[71]Bárány János (1930-1959); A Csepel és Fémművek szerszámkészítő lakatosa, fémgyalusa, kétszeres sztahanovista. 1956. október 25-étől a Tompa utcaiak parancsnoka. A fegyveres harc bukása után beválasztották a csepeli gépgyár munkástanácsába, és a Forradalmi Ifjúsági Szövetség elnöke lett. Részt vett a "Bástya"-csoport szervezkedésében is. 1957. április 20-án letartóztatták, halálra ítélték, és 1959. február 18-án kivégezték.
[72]Angyal István (1928-58); 1944-ben Auschwitzba deportálták. 1949-ben politikai indokból kizárták az egyetemről. Ezután Dunapentelén dolgozott vasbetonszerelőként, építésvezetőként. 1956-ban végig részt vett a forradalmi eseményekben, a Tűzoltó utcai felkelők parancsnoka lett. November 8-ától a Péterfy Sándor utcai kórházban röpcédulákat gyártott. 16-án itt tartóztatták le a karhatalmisták. Halálra ítélték, és 1958. december 1-jén kivégezték.
[73]Csongovai Per Olaf (1930-); 1939-ben települt vissza Törökországból. 1949-ben belépett az MDP-be. 1955-ben szerezte meg a diplomáját, és a filmgyárban helyezkedett el. 1956-ban végig részt vett a forradalmi eseményekben, a Tűzoltó utcaiak egyik vezetője lett, a Péterfy Sándor utcai kórházban röplapokat sokszorosított. Párizsi emigrációjában mozgósította a közvéleményt az itthoni halálos ítéletek ellen. A trockista mozgalmakban is részt vett.
[74]Tildy Zoltán (1889-1961); a Református Teológiai Egyetemen szerzett diplomát. 1917-ben belépett a Kisgazdapártba, 1922-ben az Egységes Pártba. 1929-30-ban részt vett az FKGP szervezésében. 1945-től 46 februárjáig miniszterelnök, ezután 1948-ig köztársasági elnök. A forradalom idején államminiszter lett. 1958-ban hat évre ítélték, 1959-ben szabadult.
[75]Petrák Lajos (1929-1986); lakatosként a DISZ Budapesti Bizottságának titkára. A pártiskolán 1953-54-ben a Rákosi-rendszer bírálatáért kapott fegyelmit. 1956. október 28-a után a DISZ Központi Bizottságának megbízásából igyekezett minél több fegyverest megnyerni az újraszerveződő kommunista párt támogatására. 1957 tavaszától a MÁVAG esztergályosa. A hetvenes évektől a Budapesti Postaigazgatóság vezetőségi tagja lett.
[76]Mezei Lajos (1926-); a forradalom után emigrált.
[77]Nagy József és tsi, BFL 451/89 - Onestyák László és tsi, FB 5652/57 - Szirmai Ottó és tsi, BFL 622/89.
[78]Pesti Szalon, 1991. 46, 64-65, 98-99. old.
[79]Magyar Ifjúság, 1956. november 3.
[80]Készítette Ungváry Krisztián 1999-ben.
[81]Szivárvány (Chicago), 1989. november, 85-87. old. (Csiba százados a Kilián laktanya parancsnoka volt.)
[82]Pásztor Gyula (1921-1991); vasesztergályos szakmát szerzett. A világháborúban, Kijevben szenvedett aknaszilánk-sérülést. A forradalom kitörése után az egyik alapítója lett a Baross téri csoportnak, és annak feloszlásáig parancsnokhelyettese maradt. Bécsbe emigrált, ahol 1957 januárjáig jelentős szerepe volt az ellenállásban. Ezután Frankfurtban, majd Brüsszelben telepedett le, mellékállásban labdarúgójátékos-ügynökként világhírnévre tett szert. A Magyar Református Egyházat adományokkal támogatta.
[83]Pásztor Sándor (1936- ); 1953-ban kizárták a gimnáziumból határátlépési kísérletért, és két évig Cegléden, a fiatalkorúak börtönében raboskodott. 1956-ban Mohácson, a MÁV-nál rakodómunkásként dolgozott. A Baross téri felkelőcsoport alapító tagja, és mindvégig egyik vezetője volt. A forradalom leverése után Ausztriába menekült. Libériában és az NSZK-ban is dolgozott.
[84]Nickelsburg László (1924-1961); 1944-ben megszökött a zsidó munkaszolgálatról, és a háború végéig bujkált. A családja elpusztult. Többszörös sztahanovista műszerész volt. 1953-ban belépett az MDP-be. 1956-ban a fegyverszünet idején csatlakozott a Baross tériekhez, hamarosan a parancsnokuk lett. 1957. február 11-én letartóztatták, halálra ítélték, és 1961. augusztus 26-án kivégezték.
[85]Balogh László (1925-1958); brigádvezetőként dolgozott. 1951-ben három évre ítélték, miután összeverekedett két szovjet katonával, akik a feleségét zaklatták. 1956-ban a fegyverszünet idején csatlakozott a Baross téri felkelőkhöz, ahol szakaszparancsnok lett. A harcokban megsérült, a továbbiakban az egészségügyi ellátást szervezte. 1957. február 6-án letartóztatták, halálra ítélték, és 1958. április 22-én kivégezték.
[86]Hegedűs István (1906-); főmérnök. Az MDP megbízásából a VII. kerületi Tanács épületben mint Nemzeti Bizottsági elnök tevékenykedett.
[87]Steiner Lajos (1930-1958); a forradalom kitörése előtt a FOSZEFU-ban dolgozott. Október 28-án csatlakozott a VII. kerületi rendőrkapitányság felkelőihez, akiknek hamarosan a parancsnoka lett. Az NSZK-ba emigrált, de 1957-ben, amnesztiában bízva, hazatért. Június 25-én azonban letartóztatták, halálra ítélték, és 1958. augusztus 5-én kivégezték.
[88]Kovács Dezső (1920-1958); 1944. március 15-én sorkatonaként részt vett az antifasiszta tüntetésen, ezért a hadbíróság két évre ítélte, de megszökött. 1945-ben az MKP ifjúsági szervezője, később többszörös sztahanovista volt. 1956. október 28-án jelentkezett nemzetőrnek és a "Farkas"-csoport parancsnoka lett. A harcok végeztével részt vett a fegyvertelen ellenállásban. 1957. október 23-án letartóztatták, halálra ítélték, és 1958. október 7-én kivégezték.
[89]Drbál Ferenc (1929-1991); országos súlyemelő bajnok volt. A forradalom idején a "Farkas"-csoporthoz csatlakozott, az egység egyik vezetője lett. A forradalom leverése után Münchenbe emigrált.
[90]Döbrentei Károly katonatiszt. Feltehetően emigrált.
[91]Csabai László (1930-); rendőrtiszt volt, akit a VII. kerületi kapitányság éléről a radikálisabb civil felkelők eltávolították. 1957-ben elmozdították állásából, majd internálták.
[92]Bencze László (1929); a VII. kerületi kapitányság épületnek felkelőparancsnoka volt, a harcokban is részt vett. A forradalom bukása után emigrált.
[93]Nemeskéri József (1921-); elvégezte Színművészeti Akadémiát, 1955-től dolgozott diszpécserként. 1956 októberében csatlakozőtt a VII. kerületi pártbizottság épületében lévő felkelőcsoporthoz, amelynek egyik vezetője lett. A fegyveres ellenállás leverése után röpcédulákat készített és sokszorosított, majd bekapcsolódott a Központi Munkástanács munkájába. 1956. december 4-én letartóztatták, és 15 évre ítélték. 1963-ban szabadult.
[94]Drabant József katonatiszt. Feltehetően emigrált.
[95]TH V-150381.
[96]Sipocz József (1914-); csendőr volt, emiatt bebörtönözték, és a forradalom idején szabadult. A novemberi harcok idején átvette a vezetést a Vajdahunyad utcai csoportban. Németországba emigrált.
[97]A belügyi forrás szerint (TH V-150381) november 5-én a Royal környéki harcokban 40-50 szovjet katona elesett, és egy harckocsi megsemmisült. Becslésem szerint az összevont VII. kerületi erők (a Baross térieket és a kisebb csoportokat leszámítva) összesen 20-40 szovjet katonát tettek ártalmatlanná, és 4-7 páncélost gyújtottak ki.
[98]Klauber István (1922-); VII. kerületi felkelő volt a forradalom alatt. A novemberi harcok folyamán vezető szerephez jutott. Emigrált.
[99]Futó János és tsi, BFL 1649/64 - Hercegh Benjámin és tsi, Országos Széchenyi Könyvtár XX-5-h - Kovács Dezső és tsi, HL 278/58 - Nickelsburg László és tsa, BFL 925/91 - Palotás József és tsi, FB 3308/57 - Péch Géza és tsi, BFL 306/90 - Steiner Lajos és tsi, BFL 624/89 - Toracz Sándor és tsi, HL 284/58.
[100]jkv. 1957. IV. 18. BFL 306/90.
[101]jkv. 1957. X. 18. BFL 624/89
[102]1957. VIII. 1. BFL 624/89 (Gyulai 1956-ban 24 éves segédmunkás volt. 1958-ban kivégezték.)
[104]jkv. 1957. X. 23. Hadtörténeti Intézet Levéltára 278/58.
[104]Franyó Ferenc és társa tárgyalása 1957. X. 22. BFL 2657/75. (Jancsó nem került perbe.)
[105]Belügyi adatok (TH V-150381) szerint október 25-én két ÁVH-st és két szovjet katonát ért halálos találat, és megsemmisült egy páncélautó. A felkelők veszteségeiről nincsenek ismereteink.
[106]Szabó János (1897-1957); végigharcolta az első világháborút, a Tanácsköztársaság századparancsnoka lett. 1944-ben költözött Erdélyből Magyarországra, ahol főleg sofőrként dolgozott. 1945-ben belépett az MKP-ba, de az MDP-ből kizárták: tiltott határátlépésért bebörtönözték. 1956. október 25-én csatlakozott a Széna tériekhez, itt hamarosan parancsnok lett. 1956. november 19-én letartóztatták, halálra ítélték, és 1957. január 19-én kivégezték.
[107]Bán Róbert (1934-1957); az Orion gyár műszerésze, 1945-től az MKP-MDP tagja. A forradalom idején a Széna tériekhez csatlakozott, előbb "ezredírnok" lett, majd parancsnokhelyettes. November 4-én szovjet fogságba esett. Deportálták, 1957-ben Budapesten halálra ítélték, és kivégezték.
[108]Ekrem Kemál (1924-1957); Macedóniából Magyarországra költözött, azonban mint jugoszláv állampolgárt 1949-ben kiutasították az országból, de visszaszökött. Műszerészként dolgozott. 1956-ban a Széna téri csoporthoz csatlakozott, ahol parancsnokhelyettes lett. November 7-én balesetet szenvedett, és december 28-án a kórházban letartóztatták. Halálra ítélték, és 1957. november 29-én kivégezték.
[109]Butkovszky Emánuel (1931-); az Erőmű Javító és Karbantartó Vállalat szerszámkészítője volt. (Mint repülőhadnagyot 1952-ben leszerelték.) A forradalom idején a Margit-hídi hídőrség egyik vezetője volt. Október 31-étől a Fő utcai Katonai Ügyészség és a Börtön épületének felkelőparancsnoka lett. Névlegesen a budai fegyveres erők kinevezett főparancsnoka volt, főleg szervezőmunkával töltötte az idejét. Novemberben emigrált.
[110]Rusznyák László (1933-1957); 1955-től a forradalom kitöréséig a pilisszentiváni bányában dolgozott. 1956. október 26-án csatlakozott munkatársaival a Széna tériekhez, és részt vett a harcokban. 31-én a "brigád" parancsnoka lett. November 4-én a szovjetek letartóztatták, és deportálták. Budapesten halálra ítélték, és 1957. november 29-én kivégezték.
[111]Czimmer Tibor (1923-1957); 1944-ben megszökött egységétől, és katonaszökevényként bujkált. 1945-től - többek közt - bányászként dolgozott. 1956. október 30-án csatlakozott munkatársaival a Széna tériekhez, másnap a "brigád" parancsnokhelyettese lett. November 4-én a szovjetek letartóztatták és deportálták. Halálra ítélték, és 1957. november 29-én kivégezték.
[112]Sillay Rudolf (1922-); 1944-ben elvégezte a Ludovikát. 1950-ben tartalékos századosként nyugdíjazták, a forradalom kitörésekor gépkocsivezető volt. A fegyverszünet idején csatlakozott a Széna tériekhez. A csoport szervezésében is részt vett. 1957. július 17-én letartóztatták, 10 évre ítélték. 1963-ban szabadult.
[113]Fónay Jenő és tsa, BFL 627/89 - Rusznyák László és tsi, FB 2383/57 - Dudás József és tsa, HL 0115/57. A szovjet veszteségekről csak annyi forrásunk van, hogy a Déli pályaudvarnál öt katonát halálos találat ért. A Széna téri bázishoz közeli Várban nem volt jelentékeny tűzharc, azonban a diákok zsírral és olajjal felkenték a meredek utat, ezzel nem kis gondot okoztak a páncélosoknak.
[114]jkv. 1957. III. 8. FB 2383/57. (Ábri a Széna téri felkelőcsoport tagjaként került bíróság elé, 20 évre ítélték.)
[115]jkv. 1956. XI. 19. HL 0115/57.
[116]jkv. 1957. XII. 17. FB 4987/57.
[117]Buri István (1914-); 1945 előtt csendőr volt, a világháború után a lakatosszakmában dolgozott. A forradalom idején részt vett a csepeli rendőrkapitányság elfoglalásában, és a felkelők egyik parancsnoka lett. A forradalom bukása után a bécsi Magyar Forradalmi Tanács vezetésében vett részt, később Genovában folytatta a szervezkedést, majd Ausztráliában telepedett le. Távollétében, 1958-ban halálra ítélték.
[118]Szente Károly (1906-1958); 1954-től a nagyvásártelepen kocsikísérőként dolgozott. 1945-től MKP-tag volt, de az MDP-ből egy felszólalás miatt kizárták. 1956. október 24-étől részt vett a forradalomban. Tagja lett a csepeli Nemzeti Bizottságnak, Megsebesült a szovjetek elleni harcban. 1957. január 12-én letartóztatták, halálra ítélték, és 1958. december 23-án kivégezték.
[119]Sorn Károly (1931-); alkalmi munkás volt. 1956. október 25-én saját parancsnoksága alatt 30-40 fős fegyveres csoportot szervezett a Királyerdőben. Részt vett a csepeli rendőrkapitányság elfoglalásában. 1956 novemberében elhagyta az országot. Távollétében, 1958-ban halálra ítélték.
[120]Major Ernő (1915-1958); szíjgyártószakmát tanult. A koalíciós időben az FKGP tagja volt. 1956-ban beválasztották a Csepeli Nemzeti Bizottságába, és a helyi nemzetőrség parancsnokságával is megbízták. 1957. május 27-én letartóztatták. Első fokon tizenkét évre, jogerősen halálra ítélték. 1958. március 6-án kivégezték.
[121]Andi József (1924-1958); 1942-től önkéntesen, korengedménnyel katonáskodott, de 1944-ben megszökött a szovjet frontról. 1952-ben tisztté avatták. 1945-től az MKP-MDP tagja. 1956-ban Csepelen főhadnagyi rendfokozatban szervezte a Nemzetőrséget, majd a fegyveres ellenállást. November 9-én Budafokon szovjet fogságba került, majd tartalékállományba helyezték. 1957. május 6-án letartóztatták, halálra ítélték, és 1958. március 6-án kivégezték.
[122]Szücs Károly (1911-); a forradalom leverése után valószínűleg emigrált.
[123]Lukács András (1930-); a forradalom leverése után valószínűleg emigrált.
[124]Kőrösi Sándor (1932-1958); 1948-ban önként jelentkezett katonának. 1951-ben belépett az MDP-be. 1956. október 31-én főhadnagyi rendfokozattal került Csepelre, ahol részt vett a harcálláspont megerősítésében, majd az ellenállásban. 1957. március 18-án letartóztatták, halálra ítélték, és 1958. március 6-án kivégezték.
[125]Kőrösi Sándor és tsi HL 742/57 - Szente Károly és tsi FB 3563/59.
[126]Ügyészségi (továbbiakban: ü.) jkv. 1957. IX. 13. HL 742/57.
[127]Ü. jkv. 1957. IX. 24. HL 742/57.
[128]Ü. jkv. 1957. IX. 14. HL 742/57.
[129]jkv. 1957. I. 4. HL 742/57. (Horváth valószínűleg emigrált.)
[130]Ez volt talán a legnagyobb áldozatokkal járó harc a magyar katonák és a civilek között. Hodosán Imre volt parancsnok szerint (Cselédkönyvtől a tölgyfalombig. Zrínyi, 1984, 214. old.) a felkelők rajtaütöttek a katonákon, minek következtében az ezred felderítőtisztje meghalt, és több mint 20 katona megsebesült. Hodosán őrnagy erre elrendelte a környék átfésülését, és saját bevallása szerint "a lakosság segítségével" kutatták fel az "orvlövészeket". "Hat és fél órás harcban" 80-85 felkelőt lőttek agyon, és további 30-40 főt megsebesítettek, 23 embert pedig foglyul ejtettek. A harc körülményei máig nem tisztázottak, ám az itt feltüntetett civil-veszteségek vagy sokszorosan eltúlzottak vagy ha igazak, akkor a listák döntően ártatlanokat tartalmazhatnak, emellett teljesen valószínűtlen, hogy a helyi lakosság a felkelőkkel szemben a kiskunhalasi ezredet támogatta volna. Hodosán alakulata bizonyítottan legalább két civil foglyot agyonlőtt.
[131]Oltványi László (1915-1996); 1945 előtt főhadnagy volt. 1953-ban az ÁVH bebörtönözte. Részt vett a bécsi "Magyar Forradalmi Tanács" megalakításában, majd Genovában folytatta a szervezkedést. 1957. márciusától a Magyar Szabadságharcosok Olaszországi Szövetségének elnöke lett. 1958-68 között Brazíliában élt, majd az NSZK-ba költözött. 1981-ben megjelent memoárja: Harcok Dél-Budapesten.
[132]Kálmán Béla (1934-) a szijgyártó szakmáját 1952-ben katonaira váltotta. A kaposvári lövészezrednél teljesített szolgálatot hadnagyi rendfokozattal. 1956. október 28-án jelentkezett nemzetőrnek a XX. kerületben. A Török Flóris utcai csoport parancsnokává választották. 1958. december 19-én letartóztatták, és első fokon halálra ítélték. Jogerősen életfogytiglanra csökkentették a büntetést.
[133]Tóth Ferenc (1926-) a fegyverszünetben csatlakozott a felkelőkhöz. Az egyik belügyi forrás szerint letartóztatták és ügyét átadták az ügyészségnek.
[134]Gyergyói Ferenc (1932-) segédmunkás, 1957. január 23-án letartóztatták és életfogytiglanra ítélték.
[135]Oláh Ödön (1933-) a soroksáriak civil parancsnoka volt. A forradalom leverése után emigrált.
[136]Gyergyói Ferenc és tsi BFL 2593/75 - Kálmán Béla és tsi HL 071/59 - Mecséri János és tsi HL 031/58 - Okner Sándor FB 1900/58 - Viniczai János és tsi BFL 9235/61.
[137]34., 51-53. old. Ezt a közlést más források nem erősítik meg. Ekkor - Oltványi emlékezete szerint - a Jutadombokról két harckocsit kilőttek, öt szovjet katona életét vesztette, öt pedig a felkelők fogságába került.
[138]jkv. 1958. II. 13. HL 031/58. Rémiás 25 éves hadnagy volt 1956-ban. 1958-ban kivégezték.
[139]jkv. 1958. I. 13. HL 031/58. (Magyar 1956-ban 22 éves honvéd volt. 1958-ban kivégezték.)
[140]1958. II. 25. HL 031/58.
[141]1957. XII. 23. HL 031/58. (Banácsi ÁVH-beosztott volt.)
[142]A belügyi összefoglalók szerzői is ezen keseregtek 1959-ben (TH O-16797/1).
[143]Oláh Jenő (1933-); 1956 szeptemberében szerelt le. November 4-én csatlakozott az akkor még 25-30 főnyi csoporthoz. A forradalom leverése után emigrált.
[144]A belügyi jelentések 200-300 főt tüntetnek fel, véleményem szerint erősen túlozva.
[145]Rudakov alezredes feljegyzése (Simó Lajos és tsa, HL 0103/60), amelyet az összes belügyi összefoglaló átvett. Szerintem ez teljesen valószínűtlen adat.
[146]Rudakov feljegyzésén kívül (amely a fentebb említett dokumentum egyik részét képezi, szóbeli források is ezt támasztják alá (pl. Ómolnár Miklós: 12 nap, amely... Szabad Tér, 1989. 166.old.).
[147]Corvin köz 1956. 52. A szerzőnek Pongrátz Ödön mondta el a történetet.
[148]Koroly T. György (1928-); 1944-ben leventeszolgálatra hívták be, ahonnan megszökött. 1949-ben tisztiiskolára küldték, híradós századparancsnok lett. Október 27-én beválasztották a kispesti forradalmi tanácsba, 31-én kinevezték Kispest katonai parancsnokává. November 20-án szolgálatra jelentkezett a Petőfi Akadémián. 1957. szeptember 13-án letartóztatták. Első fokon halálra, jogerősen 15 évre ítélték. 1963-ban szabadult.
[149]Bojtor Béla a forradalmárokhoz mint életfogytiglanra ítélt szökött fogoly csatlakozott. A harcok megszűntével elhagyta az országot.
[150]Tanúkihallgatási jegyzőkönyv (továbbiakban: tk.) 1957. IX. 9. Hadtörténeti Intézet Levéltára 200/58. Szegedi 27 éves vízvezetékszerelő volt. 1958-ban kivégezték.
[151]Silye Sámuel (1932-1959); vasesztergályosként dolgozott, 1953-ban bevonult. A forradalom idején rádiós rajparancsnok volt. 1959. június 6-án letartóztatták, halálra ítélték, és november 21-én kivégezték.
[152]Silye Sámuel és tsi, HL 073/59. Belügyi adatok szerint (TH V-150381) a kőbányai ellenállók mintegy 150-en (a Sörgyárban, a Zalka Máté téren, a kerületi rendőrkapitányságon, a Csajkovszkij parkban) összesen négy harckocsit, egy páncélautót semmisítettek meg, 30 szovjet katona áldozatul esett.
[153]jkv. 1959. VIII. 24. HL 0121/59.
[154]jkv. 1959. VIII. 24. HL 0121/59. (Zabos honvéd volt, életfogytiglanra - első fokon halálra - ítélték.)
[155]Pércsi Lajos (1911-1958); 1941-ben hivatásos katonának jelentkezett. 1944-ben részt vett a harcokban, majd átszökött a szovjetekhez. Belépett az MKP-ba és az MDP-be. A forradalom alatt a VIII. kerület katonai parancsnokhelyettese lett. 4-én a Schmidt kastély védőihez csatlakozott. 1957. május 31-én letartóztatták, halálra ítélték, és 1958. május 10-én kivégezték.
[156]Erdősi Ferenc (1935-1958); 1953-ban jelentkezett a Légvédelmi Tiszti Iskolára. 1956. november 4-én a Schmidt kastély védőihez csatlakozott. November 12-én jelentkezett a karhatalomba. 1957. augusztus 13-án letartóztatták, halálra ítélték, és 1958. május 10-én kivégezték.
[157]Csiki Lajos (1931-1958); 1948-ban önként bevonult, és belépett az MDP-be. A forradalom idején Esztergomban teljesített szolgálatot. November 4-én a Schmidt kastély védőihez csatlakozott. 12-én jelentkezett a karhatalomba, majd belépett az MSZMP-be, és 1957-ben megkapta a Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérmet. Szeptember 12-én letartóztatták, halálra ítélték, és 1958. május 10-én kivégezték.
[158]Pércsi Lajos és tsi, HL 789/57 - Báling János és tsi, FB 2307/57. Egy belügyi összefoglaló (TH V-150481) a Schmidt kastély védőinek létszámát egyszer 80, másutt 200-250 főben jelölte meg. E forrás szerint kilenc szovjet katona elesett. Ez azonban nem valószínű, mivel nyilvánvalóan lettek volna erre utalások a periratokban.
[159]jkv. 1957. V. 31., X. 14. HL 789/57.
[160]jkv. 1957. IX. 14. HL 789/57.
[161]Kósa Pál (1921-1959); belépett az MKP-ba, majd az MDP-ba, de hamarosan kizárták, "ellenséges propaganda-tevékenysége" miatt. 1956-ban rögvest a forradalom mellé állt, az Újpesti Nemzeti Bizottság elnöke lett. November 4-én fegyveres ellenállásra szólította fel a lakosságot. 12-én, a tanáccsal folytatott tárgyalás alatt, letartóztatták. Halálra ítélték, és 1960. augusztus 8-án kivégezték.
[162]Csete István (1935-); Kunmadarason volt pilóta. A forradalom idején az Újpesti Nemzeti Tanácsot támogatta, része volt a fegyveres ellenállásban is. 1957. február 28-án letartóztatták, és 1958-ban 15 évre ítélték.
[163]Gábor László (1930-1959); a XV. kerületi Vegyesipari Javító Vállalat munkaügyi osztályvezetője, az MKP-MDP tagja. 1956-ban az Újpesti Nemzeti Bizottságban tevékenykedett. Több nyelven készíttetett röpcédulákat, amelyeket a szomszédos országokba akart eljuttatni. A harcok után is folytatta az ellenállást. 1956. november 12-én letartóztatták, halálra ítélték, és 1959. szeptember 23-án kivégezték.
[164]Nagy László a folyamőrségben szolgált őrnagyi rendfokozattal. Az újpesti forradalmi erőket támogatta. Valószínűleg emigrált a forradalom leverése után.
[165]Somlyói Nagy Sándor (1902-1959); Katonatiszt volt, 1941-ben a Délvidéken szolgált, 1942-ben ezredesként lovassági előadó lett. A háború után bőrkonfekció üzemben dolgozott. 1956. október 30-án az újpesti vezetés még elutasította a jelentkezését, de a novemberi harcok idején már ők keresték fel. 1956. december 13-án letartóztatták, halálra ítélték, és 1959. július 30-án kivégezték.
[166]Becslésem szerint kb. öt-öt fő esett el mindkét oldalról, bár egy belügyi összefoglaló szerint (TH-150381) nem volt szovjet veszteség. (Az újpesti ellenállók összlétszámát sem könnyű megállapítani. Az említett belügyi dossziéban egy helyütt összesen 700-ról tudósít, másutt azonban 1500-ban állapítja meg csak a Könyves Kálmán gimnáziumban lévő erők létszámát. Ugyanez a forrás arról tudósít, hogy a nemzetőrök két páncélossal, hat 85 mm-es légvédelmi löveggel, nyolc-tíz géppuskával, 40-50 golyószóróval, 30 láda lánggránáttal és 40-50 láda kézigránáttal rendelkeztek a szálfegyvereken kívül. Mindez valószínűtlen, más forrás nem utal ilyen mérvű arzenálra. Arra vonatkozóan semmilyen adatunk nincs, hogy ebben a városrészben hány páncélost vetettek be a szovjetek.
[167]Kósa Pál és tsi, BFL 4491/74.
[168]jkv. 1957. VI. 14. VIII. 9. BFL 4491/74.
[169]Bogdán József (1925-); 1947-ben került a rendőrség kötelékébe, 1956-ban a XIII. kerületi rendőrfőkapitányság vezetője lett. 1945-től MKP-MDP-MSZMP párttag volt. A forradalom idején, november 4-éig kézben tartotta a kerület irányítását. A hatóságok 1957-ben perbe fogták, de végül is felmentő ítéletet hoztak. A rendőrségen azonban nem dolgozhatott tovább.
[170]Belügyi adatok szerint (TH V-150381) összesen 90 főnyi volt az angyalföldi fegyveres ellenállók létszáma. Véleményem szerint ennél több, november 4-5-én kb. a másfélszerese lehetett.
[171]Homola László (1921-); lakatos, ifjúsági válogatott ökölvívó volt. 15 éves korától részt vett a munkásmozgalomban, belépett az SZDP-be. A fronton büntetőszázadba került, majd átszökött a szovjetekhez, és harcolt a németek ellen. A Nagy Honvédő Háború érdemrend bronzfokozatát kapta. Az MKP-MDP tagja lett. 1956-ban a forradalmárokhoz csatlakozott, amiért 1956. november 26-án letartóztatták és hat évre ítélték.
[172]Csizmadi Ferenc (1932-1958); az Újpesti Vegyipari és Festékvállalatnál dolgozott. 1955-ig mint ökölvívó többször nyert budapesti ifjúsági bajnokságot. 1956. november 4-étől az angyalföldi felkelőparancsnok. 1957. október 27-én letartóztatták, halálra ítélték, és 1958. november 12-én kivégezték.
[173]Nagy Ferenc katonatiszt, a IV-XIII. kerületi felkelők irányításában vett részt. Valószínűleg emigrált a forradalom leverése után.
[174]Bogdán József és tsi, HL 722/57 - Csizmadi Ferenc és tsi, BFL 2539/75. A XIII. kerületi harcokban mindkét fél kb. tíz főt vesztett. Páncélosok megsemmisítéséről nincsenek források.
[175]jkv. 1957. VII. 18. Budapesti Fővárosi Levéltár 451/89. (Szabó szállítómunkás, Corvin közi felkelő volt. 1959-ben kivégezték.)
[176]1957. XII. 18. Budapesti Fővárosi Levéltár 2539/75.
[177]1956-os kézikönyv, 1956-os Intézet.
[178]Szovjet katonai intervenció, 1956. 189., 276. old. A kötetben más eltérő adatok is fel vannak tüntetve.
[179]Becslés Je. I. Malasenko tanulmánya (In: Szovjet intervenció, 1956. 276. old.) alapján.

 


Budapest Főváros Levéltára, 1139 Budapest, Teve utca 3-5.
Tel.:+36 1 298-7500 | Fax: +36 1 298-7555 | E-mail
Utolsó módosítás: 2014.10.27. 13:09:09
oldaltérkép | ügyfélszolgálat   |  WWW Statisztika
Érvényes XHTML és CSS.