Stéchenyi terv

ÜGYFÉLSZOLGÁLAT

Tel. 298-7501/7502

Fogadási idő

Hétfő: 13.00-16.00
Kedd: zárva
Szerda: 9.00-16.00
Csütörtök: zárva
Péntek: 9.00-13.00

KUTATÓSZOLGÁLAT

Tel. 298-7503/7504

Nyitvatartási idő

Hétfő: 9.00-16.00
Kedd:* 10.00-19.00
Szerda: 9.00-16.00
Csütörtök:* 10.00-19.00
Péntek: Zárva
*Ügyelet
Kedd: 16.00-19.00
Csütörtök: 16.00-19.00

TERVTÁR

Tel. 298-7514

Nyitvatartási idő

Hétfő: 9.00-16.00
Kedd:* 10.00-19.00
Szerda: 9.00-16.00
Csütörtök:* 10.00-19.00
Péntek: Zárva
*Ügyelet
Kedd: 16.00-19.00
Csütörtök: 16.00-19.00
RSS Hírek
RSS Publikációk
RSS Fordítások

Polgárosodás és urbanizáció. Bécs és Budapest városfejlődése a 19. században - A Kert és a Műhely


kisebb betű nagyobb betű e-mailben elküld nyomtatás

Bécs és Budapest városfejlődése a 19. században[*]

I. A város a polgárosodás kezdetén
      Az urbanizáció feltételei és a city-képződés
      A polgárosodás és a modern urbanizáció közti összefüggést kiindulási evidenciának tekinthetjük, hiszen aligha szorul bizonyításra, hogy a bővülő árutermelés, a kibontakozó tőkés gazdálkodás a középkoritól eltérő, modern városfejlődés és urbanizáció alapfeltétele és elsőrendű ösztönzője. A modern urbanizációt a fallal, privilégiumokkal, limitációkkal körülbástyázott középkori és kora újkori város lassú gyarapodásától, gyakori stagnálásától a teljes nyitottság, a dinamikus terjeszkedés és a gyors növekedés különbözteti meg. A 18. század közepétől-végétől kibontakozó urbanizáció egyik feltétele tehát a falak, a kiváltságok és kötelmek lebontása, a városi közföldek parcellázása és beépítése, a másik a polgárjog megszerzésének szabaddá tétele, a harmadik a tőkés gazdasági és polgári igazgatási és művelődési funkciók fokozatos kiépülése volt. A 19. századi nagyváros már nem csupán iparos település és piacközpont, hanem igazgatási, törvényhozási, kulturális centrum is, és egyre inkább az egész társadalom élet- és gondolkodásmódjának formálója és mintaképe.[1]
      A modern városoknak a polgárosodás folyamán új funkcionális tagolódásuk és új gazdasági-társadalmi topográfiájuk alakul ki. A polgárosodás ütemének és mélységének megfelelő fokozatosságban szétválik egymástól a munkahely és a lakóhely, a közélet és a magánélet színtere, elkülönül az üzleti központ, a city s a hivatali negyed a bevásárló-kereskedelmi körzetektől, az ipari kerületektől, ezek pedig az egyre homogénabban elhatárolódó lakónegyedektől,[2] amelyek ugyancsak különböző szociális arculatot öltenek, és mind városképi, mind szociális szempontból pontos topográfiai orientációt nyújtanak a város vagy a negyed jellegéről, összetételéről, kultúrájáról. A termelő, a kereskedő, az igazgatási, a kulturális zónák és a lakókerületek elkülönülése fejlett infrastruktúrát és nagyfokú mobilitást feltételez.
      A preindusztriális város és a modern nagyváros között nem húzódnak történelmi városfalak és árkok. Többnyire folyamatosság, szerencsés esetben szerves kontinuitás áll fenn a két korszak és típus között -- ez ismét csak könnyen igazolható evidencia. Az erős kiváltságokkal felruházott, gazdag középkori polgárváros, Bécs, a magyarországi végvárak és a Habsburg nagyhatalom védelmében könnyen és folyamatosan fejlődött a 17-18. században pompázatos barokk székvárossá,[3] míg a fejlődésében már a 15-16. század fordulóján megtorpant s a török hódoltság alatt megbénított Buda és Pest valósággal poraiból és romjaiból elevenedett meg, épült ki kereskedő polgárvárossá, kisebb részben igazgatási központtá a 18. századi nagy rekonstrukció folyamán. Gyarapodása már ebben az előkészítő szakaszban is figyelemre méltó, hiszen a század első évtizedében 20 ezerre becsült lakosság a józsefi népszámlálás idején 50 ezerre nőtt, a századfordulóra pedig elérte a 60 ezret. Megindult a terjeszkedés és a tervszerű „szépítkezés” is.[4] Mindez azonban valóban provinciális és szegényes a birodalmi székesfővároshoz képest, amelynek előurbanizációs szakasza már az 1683. évi török ostrom szétverése után nekilendült, lakossága már 1700-ban elérte a 100 ezret, 1800-ra pedig 233 ezer főnyi lakosságával a kereken egymilliós London és a több mint félmilliós Párizs mögött Európában a harmadik helyet foglalta el, és legalább ugyanilyen dobogós helyezés illette meg hatalmi súlya, előkelősége, városiassága, kulturális alkotóereje alapján.[5] A két város közti különbséget a lakosságszám csak halványan érzékelteti. Mert hiszen Pest-Buda 60 ezer körüli lakosa csaknem ugyanannyi házban (5600) lakott, mint Bécs 233 ezer lakója (6600 lakóházban),[6] nem is szólva vidékies középületeiről, művelődési intézményeiről, egyeteméről, amelyek fiatalok voltak vagy még csak a lelkes patrióták álmaiban derengtek fel. Nem lehetett elvitatni Bécs centrális szerepét: az óvárost erős fal, valóságos bástyaerődítmény, várárok, előtte fél kilométeres beépítetlen felvonulási terület, a glacis övezte, de még a népes külvárosok biztonságát is 4 méter magas, széles téglafal védte, a mai Gürtel helyén húzódó Linienwall, amelyet, sajátos módon, már nem a török, hanem a be-becsapó, portyázó kurucok ellen építettek 1704-ben.[7]
      Ha Mária Terézia valamelyik jeles államtanácsosa az urbanisztikai alapsorokból meghúzta volna a fejlődés várható trendjét, akkor logikusan következtethette volna Bécs kontinentális elsőségét és a puszta határán terjeszkedő Pestnek egy agrárprovincia gazdasági és művelődési szerepéhez illő másodrendűségét. A történelem azonban még az anyagi feltételektől olyannyira meghatározott urbanizációban sem követi a trendvonalak és prognózisok logikáját. A modern urbanizáció első, a francia háborúktól az 1848. évi forradalomig terjedő szakaszában a fejlődés üteme és intenzitása Bécs és Pest-Buda viszonylatában megváltozott.
      Pest és Buda csak a 18. század második felében, Mária Terézia alatt kezdett feltápászkodni. De még akkor is provinciális kisvárosok, nemcsak a barokk pompájában viruló császárvároshoz, hanem a magyar diéták büszke Pozsonyéhoz vagy a nemzeti hagyományok Debrecenéhez képest is. Igaz, a Királyi Kúriát már 1723-ban Pestre, a Pázmány alapította egyetemet 1777-ben Budára, majd néhány év múlva Pestre telepítették, József mégis inkább a csendesebb, elzártabb Budát választaná igazgatási székhelyül, és pestet meghagyná nyüzsgő, vásáros kereskedővárosnak, nem is gondolva egyesítésükre. Az is igaz, hogy a két város terjeszkedése, főként Pesté a 18. század második felében gyors volt, de a keletre fekvő majorok és kertek közé, a legelőkre települő József- és Terézváros jószerint a fallal körülvett Belvárosból kiszorult kismesterek, kontárok, munkások napszámosok és majorosok agrárjellegű lakóhelye és nem az urbanizáció melegágya volt.[8]
      Pest-Buda tényleges fővárossá válása a 18. század végén indult meg, urbanizációjának üteme is akkor gyorsult fel, és csak a 19. század első felében, a reformkorban teljesedett ki. Nézzük az adatokat! Pest-Buda lakossága (hozzávéve Óbudát is) az 1787. évi népszámlálástól 1848-ig megháromszorozódik, kereken 50 ezerről 150 ezerre nő. Ebből Buda növekedése csupán 63 százalékos, Pesté csaknem ötszörös. A budai kerületek fejlődése -- az egy Krisztinaváros két és félszeres gyarapodásától eltekintve -- roppant lassú, csaknem stagnáló. A pestieké gyors, de egyenetlen. A hajdani városközpont, a Belváros lakossága fél évszázad alatt csupán megkétszereződik, a Józsefvárosé két és félszeresére, a Terézvárosé három és félszeresére, a Lipótvárosé viszont több mint ötszörösére nőtt.[9] Ám nemcsak a mennyiségi, hanem a minőségi mutatók is egyértelműen súlyponteltolódásról tanúskodnak. Amíg az összehasonlítási alapul vett fél évszázadban a polgári elem arányát és súlyát tekintve a Belváros és a Józsefváros visszaesett, addig a Terézváros és különösen a Lipótváros részesedése jelentősen megnőtt. A különbség az utóbbi kettő között abban állt, hogy a Terézvárosban inkább az iparos és kiskereskedő elem, a frissen beáramló zsidó kis- és középpolgárság települt meg, a Lipótvárosban pedig a gazdag kereskedők, a tisztviselők és értelmiségiek tömörültek. Valóban az első ház- és telektulajdonosok listája, majd a későbbi háztulajdonosok vizsgálata is azt mutatja, hogy a Lipótváros jellegadó rétege a gazdag görög és német kereskedőkből, a magas rangú tisztviselőkből, értelmiségiekből került ki, utóbb ide költözött (a Nádor utcába) az arisztokrácia egy része és a meggazdagodott zsidó nagypolgárság legmozgékonyabb elemei is.[10]
      A Lipótváros tehát alapítását és jellegét tekintve jelentősen eltért mind a hajdani belvárosi centrumtól, mind a többi új városrésztől. Alapításával kezdődött meg a városfalak lebontása -- a Váci kapué 1789-ben, a Kecskemétié 1794-ben, a Hatvanié 1808-ban. Ez után érvényesültek azok az új funkciók, amelyek betöltésére a Belváros már alkalmatlannak bizonyult: új vásártér, rakpart és rakpiac létesült, új üzletházak, szállodák, fogadók épültek -- színház és redout a mai Vörösmarty téren. Természetes, hogy az új kerületben kapott helyet a Kereskedelmi Csarnok, a későbbi tőzsde, ez lett a hitelszervezet s az üzleti élet központja, a pesti city. Az új funkciókkal bizonyára összhangban, alkalmasint szoros kölcsönhatásban állt az a törekvés, hogy ezt a városrészt előzetes tervek és szabályzat szerint, széles, rendezett utcákkal, terekkel, a külcsínre is nagy figyelemmel építsék fel.
      A Színház (Vörösmarty) téren és környékén, a Nádor téren, a Fürdő (József Attila) utcában, a Rakpiacon és a Feldunasoron (Roosewelt tér) néhány évtized alatt nagyvárosi jellegű, két-három emeletes paloták sora emelkedett fel. A tervszerű, esztétikus fejlesztésben szerepe volt a József nádor által 1808-ban létesített Szépítési Bizottmánynak, még inkább Hild János ugyanabban az évben kidolgozott szépítési tervének, nem kevésbé pedig Pollack Mihálynak és Kasselik Ferencnek, kiváló építészek sorának, akik az új városcentrumot megtervezték.[11]

      A bérház
      A várostervezés és szépítés mellett a modern urbanizáció csalhatatlan jele a bérház megjelenése volt, tömegesen a Lipótvárosban, kisebb mértékben a Belváros felső részében és a Terézváros nyugati peremén. A bérház a tőkés rendszer jellegzetes lakástípusa. Ez már nem egy család, a tulajdonos és háztartása számára, nem lakó- és munkahelyi szükségletének kielégítésére, hanem nyerészkedés végett épül, tehát üzleti vállalkozás tárgya lett.[12]
      A pesti urbanizáció első szakaszának imponáló látványosságát jórészt a nemesen egyszerű, egységes építészeti stílus, a klasszicizmus adta meg. Ez a stílus valóban egyetemes volt, egész Európában elterjedt a 18. század végén, a századforduló idején. A klasszicizmus a hivalkodóan díszes és bonyolult, fejedelmi és főúri barokkal való szembefordulást kívánta kifejezni a térmértani ősformák, az antik építészeti hagyomány felelevenítésével, a nyugalmas méltóság, az architektonikus egyenlőség és egyszerűség hangsúlyozásával.[13] Az igény a felemelkedő -- Nyugaton már hódító -- burzsoázia büszkén vallott és némi képmutatástól sem mentes polgárerényének normáiban gyökerezett, de nagyon is megfelelt -- főként Közép-Európában -- a polgárosodó nemesség és a polgárerényekkel tüntető fejedelmi udvarok korabeli ízlésének is. Voltaképpen a klasszicizmus volt a 19. század első nagy történeti stílusa, s ebben a minőségben a magyar nemességnek is kedvelt irányzata, amelynek vidéki városokban és nemesi kúriákon egy kissé nehézkesebb, provinciális változata is kialakult.[14]
      A klasszicizmus közkedveltségét bizonyára annak is köszönheti, hogy sokkal inkább megfelelt az urbanizáció támasztotta megsokszorozott igényeknek, a polgári hivatalok, bérházak építésének, mint a bonyolultabb szerkezetű, zártabb és drágább barokk palota, illetve a nehezen bővíthető barokk lakóház. A klasszicista építészet ugyanis elvetette az egymás fölé rendelt elemek rafináltan kiegyensúlyozott egységét, helyébe a tetszés szerint ismételhető, egyenrangú részek együttesét állította. A homlokzat klasszicista kiképzése ugyanis minden irányban egysikú, csupán az ablaktengelyek által tagolt felületekben folytatódik, s ily módon bármely irányban folytatható bővíthető.[15] Ezért is válhatott ez a forma Közép-Európában a nagytömegű bérház és középület uralkodó építészeti típusává.
      Bérház és középület azonban küllemét és származását illetően kezdettől nem egy tőről, hanem két különböző ágból fakadt. Más típushoz tartozott az „úri” bérház, a bérpalota és máshoz a tömeglakóház, a bérkaszárnya. A bérpalota kívül-belül magán viselte eredete díszes jegyeit: a középkori polgárház és barokk palota kibővített, klasszicizált változata volt. Ezzel szemben a tömegszállás céljaira épített úgynevezett „udvarok” -- a Wurm-udvar, a Marokkói udvar, az Orczy-udvar -- eredete a kolostorformához nyúlik vissza, annak is inkább a gazdasági épületeihez.[16] Ebből alakult ki Ausztriában az urbanizáció fellendültekor a Grosswohnhof, amelyet utóbb a monarchiai egységes kaszárnyatervezés és a bérkaszárnya-építés is átvett -- némiképp jelképezve is eme lakóintézmények rokonsága.
      A bérházban a lakásnagyság és az elrendezés is különbözik a polgárházétól. A lakások, új funkciójuknak megfelelően, kisméretűek, átlagosan 3-6 szobások, a szobaméretek erősen csökkennek. A kisebb lakás ugyanakkor meghittebb, a munka és a közélet zajától mentes. A lakás, ha volt is vendégfogadásra alkalmas díszesebb helyisége, nem reprezentatív. Vendéget jobbadán délután fogadtak, az estélyeket a szobaméret, a korabeli gyertya- vagy olajmécses világítás amúgy is akadályozta. A pest-budai urbanizáció első szakaszának lakáskultúrájáról széles körű anyagfeltárás és módszeres kutatások még nem állnak rendelkezésünkre. Egykorú leírásokból és példás bécsi művelődéstörténeti munkákból azonban elég világosan kitűnik, hogy a klasszicista homlokzatú bérházban lévő, belülről biedermeier stílusban berendezett bérlakás rekonstruálható típusa fölöttébb otthonos volt és kényelmes.[17] Lassan, fokozatosan alakult ki a szobák funkció szerinti elkülönülése, elsősorban a páros ággyal, szimmetrikus bútorozással elrendezett hálószobáé. A század elején még elég jellemzőek az olyan képes ábrázolások, amelyeken a mennyezetes ágy vagy a dívány a nappaliban van elhelyezve; az 1840-es évektől egyre több külön hálószoba-ábrázolással találkozunk. Ugyancsak megjelenik a „női szobának” nevezett nappali, de e kettő, akárcsak az ebédlő és a nappali, e korszak polgárlakásaiban többnyire nem vált szét. Módosabb családok elkülönítették a gyerekszobát is, ámbár ez még inkább miniatürizált felnőtt szoba volt, kis nyoszolyaággyal és sok „vegyes” bútordarabbal.
      A biedermeier lakáskultúra a legjelentősebbet és legmaradandóbbat a berendezésben, a bútorban alkotta. Lényegében ez a bútorstílus is a klasszicizmusból származott „formakincsét végső soron az antikvitás alakította”; sima felületek, geometrikus formákból fejlesztett díszítőelemek, de minden kényelmesebb volt az empire merev formáinál. Finom hajlítások, kárpitozott székek, kerevetek, fotelek. A megelőző és a következő stílusoktól az különbözteti meg, hogy már nem művész tervezte, de még tömegáru sem volt, hanem kézműves mester készítette ezeket a bútorokat saját maga és a vele egyrangbeliek, egy rétegbe tartozó polgárok számára.[18] A stílus kedvelt garnitúrája a kerek vagy ovális asztal körül elhelyezett kerevet fotelekkel, illetve székekkel, ami szűk körű családi vagy baráti együttlétre vall. Jellegzetes korabeli kényelmi bútordarab volt a hintaszék, a zsámoly, és reprezentációs kellék a vitrin és az etazser.
      Nem kívánom azonban a klasszicizmust és a közép-európai biedermeiert a korszak életmód-minősítő irányzataként feltüntetni. Annál kevésbé, hiszen a lakás összképét az ősöktől örökölt barokk bútorok, barokk kályha, romantikus festmények is tarkították. De ezen túlmenően sem szerencsés a művészettörténeti -- vagy akár a művelődéstörténeti -- jellegmeghatározás. A korai urbanizációt a várostervezéstől a lakberendezésig a modernizálás és a polgárosodás szelleme hatotta át. Ez volt a belvárosi hagyományos céhpolgár, a lipótvárosi tőkés vállalkozó és a terézvárosi iparos-kereskedő kispolgár, sőt a fővárosba költöző mágnás, az ott letelepülő nemesi értelmiségi és tisztviselő közös értékeszménye. Mindehhez sajátos vonásként számíthatjuk hozzá, hogy az urbanizáció nem a fejedelmi abszolutizmus jótékony protekcionizmusa segítségével, hanem részben éppen az ellen, a nemzetté válás folyamatának részeként, az ellenzéki liberális nemesség vezetésével, a hozzá csatlakozó nagypolgárság támogatásával a tudatos városfejlesztés, azt is mondhatjuk: a tudatos fővárosteremtés jegyében született meg.

      Bécs urbanizációjának visszafogása - és nekilendülése a 19. század derekán
      Bécs urbanizációja jelentősen különbözött a budapestitől és a legtöbb európai nagyvárosétól. Már az is jelez valamit, hogy e dinamikus korszakban a lakosságnövekedés alig kétszeres volt, s ez is az igazgatásilag még nem integrált külvárosokra esett. Az óváros lakossága stagnált ugyanakkor, amikor az új gazdasági, igazgatási és művelődési funkciók ellátása kifejezetten ide koncentrálódott, vagyis: bezsúfolódott. A császárvárosba vonzott főnemesség és magas bürokrácia korábban már amúgy is kiszorította a hagyományos kispolgárságot, az Adelsvierte (nemesi negyed) az iparosnegyedet, a 19. században azonban, amikor az Adelsviertel Regierungsvierte-lé (kormánynegyeddé) alakult, a birodalmi főhatóságok barokk palotái mellett szorított magának helyet és oltalmat a pénzarisztokrácia, a vállalkozó tőkés és a hivatalnoki-értelmiségi réteg a Besitzbürgertu és a Bildungsbürgertu elitje.[19] Az óváros tehát hat-hét évtizeden át az új városi funkciókat is ellátta, annál is inkább, mert a megőrzött városfal, előtte a glacis, s legalább ilyen mértékben a rang és a presztízs mereven elkülönítette a „Wienerisch” külvárosok polgárságától.
      E sajátos megrekedéshez, láthatjuk, nagymértékben hozzájárult a hatalmi megfontolás. Valamennyi európai nagyvárostól eltérően Bécs belső és külső falait -- a Linienwallt -- 1857-ig fenntartották, bizonyára nem a történelmi emlékké vált török veszély miatt, Mária Terézia óta már a magyar felkelés lehetősége miatt sem, hanem inkább a hatalom és méltóság szimbólumaként, Metternich alatt pedig egyre inkább a turbulens külvárosok munkásnépének távol tartása okán.
      Bécs urbanizációjának ezt a szakaszát tehát az jellemzi, hogy terjeszkedése akadályokba ütközött, feltorlódott, nem különült el és nem tudott kibontakozni a modern üzleti city, nem épült ki urbanisztikai, forgalmi és szerves társadalmi kapcsolat a város és a gyakorlatilag már hozzá tartozó külvárosok között, kevés ipar települt Bécsbe, az is külterületekre, lemaradt az infrastruktúra kiépítése. Mindehhez hozzájárult, jórészt tudatosan, a birodalmi kormányzó elit elzárkózása a modernizálás, a modern urbanizáció elől.
      A belváros fejedelmi és főúri rangjának, pompájának a külvárosi polgár biedermeier élet- és gondolkodásmódja felelt meg: egy közéleti és ízlésbeli biedermeier. Ebből csupán a magánéleti szféra bizonyult maradandónak: a biedermeier lakáskultúra, amelynek hatása az egész birodalomra kiterjedt.

      II. Az alapító korszak
      A Ringstrasse
      1848 csattanósan bebizonyította, hogy sem Metternich, sem a falak és bástyák, sem a császári akarat nem nyújt biztos garanciát a nagyvárossá nőtt Bécs népe ellen. A modern urbanizációt mesterségesen visszafogni sem célszerű, sem lehetséges nem volt. Az 1857. évi pátenssel, amely elrendelte a falak lebontását, a tervszerű városfejlesztést, új szakasz kezdődött Bécs történetében. A falak lebontása után a fejlődés, mintha elmulasztott évtizedeket akarna pótolni, valóban rohamosan felívelt. A külvárosok ekkor egyesültek az óvárossal, majd 1890 után az elővárosi településeket (Vororte) is Bécshez csatolták. A Gründerzeit nekirugaszkodási korszakának három évtizedében (1890-ig) Bécs lakossága 470 ezerről 800 ezerre, a Vorortokat is beszámítva 1 millió 342 ezerre nőtt. A korszak maradandó eredménye a megalapozó kommunális építkezések sora: a jó hegyi ivóvízzel való ellátás és a csatornázás, a gázvilágítás, utóbb a villany bevezetése, a korszerű út- és közlekedési hálózat kiépítése.[20] A nagyváros új arculatát -- és egyúttal súlyponteltolódását -- a lebontott falak, bástyák s a glacis helyén felépült hatalmas új zóna: a Ringstrasse és környéke határozta meg.
      1860-ban díszes térkép jelent meg: az őfelsége által jóváhagyott városfejlesztési terv. Ez az óvárost és a Duna-kanálisra támaszkodó hétszögű Ringstrasse-zóna beépítési elgondolását mutatja be. A díszes képkeret egyik oldalán Vienna lenge öltözetű nőalakját szelíd szolgálólány öltözteti új ruhába, „a művészet által felékesítve” -- aláírással. A másik oldalon két allegorikus nőalak fémjelezi a tervet. Aláírásuk: „törvényességből és békéből [fakad] az erő”[21]. A grandiózus terv a tudománytól és a művészetektől megáldott jogállam eszményét állítja a fegyveren nyugvó abszolút hatalommal szembe. Mi valósult meg belőle? A bécsi Ring, ez a négy kilométer hosszú, hatvan méter széles allé a maga egészében, hatalmas tereivel, pompás középületeivel és lakópalotáival, a 19. századi historizmus remekműve, ma is impozáns, a korhoz és a birodalomhoz méltó reprezentatív műalkotás. A városlakó és a látogató ma is megérzi a Gründerzeit öntudatos polgárának étoszát, a barokk Hofburggal szembenéző neoreneszánsz múzeumokban, a parlamentben, a neogótikus városházában, az egyetemben a Recht gegen Macht (a jog a hatalom ellen) szándékát. Az összkép azonban csak az első benyomásra, a látvány szintjén ilyen egységes. Sőt, a figyelmes szemlélőnek talán már elsőre feltűnhet, hogy a két neoreneszánsz múzeum között, a császárfórumon Mária Terézia szobra magaslik fel, lábainál igencsak elfelejtett hadvezéreinek lovas szobrával, háta mögött a hajdani testőrség és a katonai istállók tömbjével. Feltűnhet, hogy a jog és törvény képviselője, a korban súlytalan Reichstrat Pallas Athéné templomához illő épületet kapott, hogy a német gótikát idéző Rathaus hivatalnak teljesen diszfunkcionális, s hogy a reneszánsz szépséget és tudást árasztó egyetem a neogótikus Votivkirchével, a császár szerencsés megmenekülésének emlékére emelt kegyhellyel, az antik templom hangulatát sugalló tőzsdepalota viszont a várformára kiképzett Ferenc József laktanyával néz szembe. A bécsi Ring nemcsak építészeti, hanem eszmei-politikai szempontból is eklektikus alkotás, vagyis a Recht és a Macht ausztriai kompromisszumának kifejezője.
      Mi is történt a bécsi városfejlődés e kimagasló szakaszában? A falak lebontását követő építési konjunktúra a city határait a Ring-zónáig, sőt a hozzá csatlakozó terekig kiterjesztette, részleges súlypontáthelyezéssel, mert ettől kezdve az üzleti, az igazgatási és a művelődési központ megoszlott a régi Burg-negyed, a Graben-környék és a Ring között. Az új negyedbe költözött át a születési és a hivatali arisztokrácia, a nagypolgárság, a gazdag értelmiség jó része. Az természetes, hogy a háztulajdonosok egyharmada a nemességből, fele a nagypolgárságból, kisebb hányada a Bildungsbürgertumból került ki. A Ring-zóna szociális arculatát jobban tükrözi, hogy 1869-ben, az építkezés derekán, lakóinak 20 százalékát a nemesi és polgári felső rétegek, 56 százalékát a középrétegek, 1914-ben viszont 14 százalékát a felső tízezer tagjai, 19 százalékát járadékosok, 66 százalékát pedig a középosztálybeliek adták (a statisztika mindössze 1 százaléknyi alsóbb népi elemet mutatott ki).[22] Ezek az adatok is mutatják, hogy a Ring-zóna funkcionálisan és szociálisan a barokk székvároshoz tartozik, annak modernizált külső övezete, amely nem összekapcsolja a régi várost a polgárosodás tömegbázisával, az egykori külső kerületekkel, hanem elválasztja tőlük.
      A Ring valóban határövezet: egyetlen sugárút sem halad át rajta a belvárosba, a közlekedés megáll a Ringnél, a külső kerületeknek külön üzleti központjaik vannak, őket nem a Ring, hanem a külső öv, a Gürtel köti össze. Ilyeténképpen a Ring urbanisztikai és szociális szempontból a hajdani bástyafalak szerepét tölti be, az udvar, a birodalmi nemesség és bürokrácia, a birodalmi nagypolgárság rezidenciáját védi a kis-, középpolgári és munkásnegyedektől. (Az urbanizáció ilyen jellegének súlyos társadalmi és politikai következményei lettek.) Bármilyen hatalmas művészi és művelődési értékek halmozódnak is fel rajta, a Ring kezdettől a reprezentáció színtere, nem annyira modern városi funkciók korszerű ellátására, hanem a történetiség, a nagyság és méltóság kifejezésére szolgál: a hatalom városépítészeti objektivációja. Impozáns tereiből, monumentális középületeiből, blokkszerűen tagolt lakópalotáiból éppen a város hiányzik: az emberi lépték, a közösségteremtő tér, az otthonosság.[23]

      Budapest az alapító korszakban
      Az alapító korszak évtizedeiben Budapest urbanizációja nem maradt el Bécsé mögött. Íme, bemutató az alapsorokból.
      A főváros lakossága 1869 és 1910 között 270 ezerről 880 ezerre, az elővárosokkal együtt 1,1 millióra, a házaké 9300-ról 17 ezerre, a lakásoké 50 ezerről 170 ezerre nőtt. A kiegyezés idején a házak jó háromnegyede még földszintes volt, csupán 6 százalékot tett ki a kétemeletese, 2 százalékot a három- és négyemeletes házak száma, 1914-ben viszont a házaknak már csak a fele földszintes, 35 százaléka egy-két emeletes, 15 százaléka három-négy vagy többemeletes.[24] Ez jelentékeny növekedés, magasodás, ha átlagosan egy-másfél emelettel elmarad is a bécsi házak magassági szintje mögött. Lényeges változás az is, hogy a múlt század első felének a Lipótvárosra koncentrálódó urbanizációja keletre, a Teréz- és Erzsébetváros felé tolódott el, határát a második szakasz végén, a század utolsó évtizedében a Nagykörút és környéke, tengelyét a Sugárút (Népköztársaság útja) alkotta.
      A Sugárútnak tervezésekor és megépítésekor elsődlegesen reprezentatív jelentősége volt, széles, tágas promenád, amely Budapest nagyvárosiasságát jelképezte.[25] Még előkelő üzletei, később készült áruháza, kávéházai is rang- és jellegadók, éspedig nemcsak a városépítészetre, a neoreneszánsz stílus hazai uralmára, hanem a várostörténetre is jellemző alkotások. Az ugyancsak 1871-ben elindított, de a hatalmas gazdasági nehézségek miatt jó negyedszázadig épített Nagykörút kezdettől gazdasági, közlekedési funkciót töltött be. (Semmiképpen sem véletlen, hogy Reitter Ferenc főépítész 1862-ben hajózható csatornát tervezett a Nagykörút helyére.)[26] A Millennium évében, 1896-ban teljes hosszában, a Boráros tértől a Margit hídig megnyitott 4,5 km hosszú Nagykörút a főváros belső kerületeit és városrészeit kötötte össze.[27] Bár a külalakjában és közlekedési funkciójában némiképp hasonlít a bécsi Ringre, amely inkább elválasztja a barokk belvárost a külvárosoktól, mint összeköti őket. A pesti Körút ezzel szemben egyesítő és kiegyenlítő jellegű: összeköti az akkori belterületet a gyorsan integrálódó külterületekkel, hiszen -- eltérően a Ringtől -- valamennyi sugárútja túlhalad a Körúton Zuglóig, Kőbányáig, Kispestig. A pesti Körút reprezentatívnak alig nevezhető, a Nemzetin és utóbb a Vígszínházon kívül jelesebb középület nem ékesíti, annál inkább zsúfolja pályaudvara, közlekedési csomópontjai, elágazásai. Épületei 2-4 -- átlagosan és többségükben 3 -- emeletesek, nem pompázatosak, mint a Ring palotái, egyszerű bérházak sűrű üzlethálózattal, műhelyekkel, zsúfolt lakásokkal.

*

      A magyar főváros eme két ütőerére erősen rányomta a bélyegét, hogy a kormány és a Közmunkatanács szorgalmazták a kiépítésüket, az ő városfejlesztő koncepciójuk határozta meg arculatukat. Az alapító korszak uralkodó stílusán, a historizmuson belül ezért a neoreneszánsz volt az uralkodó irányzat.
      A historizmus ugyancsak egyetemes érvényű stílusirányzat; nagyigényű, látványos, változatos, olykor kevert városképet adó, amely a múltidéző hagyományosság szellemét és a reprezentáció igényét sugallta. Szokták ezért a stílusteremtő erő híján pompázó parvenü nagypolgárság építészetének is nevezni, amely ily módon is reprezentálni kívánta, hogy nemcsak a jelent birtokolja, de a múltat is birtokba vette, s amely külsődleges eszközökkel, a homlokzat historizált pompájával takarta el a belvilág szegényességét és álságát.[28] Ez a társadalompszichológiai színezetű magyarázat azonban jócskán egyszerűsítő és felületes. Magyarországra és keleti szomszédaira egyébként is alig alkalmazható, hiszen a historizmus mögött hosszú ideig ugyanaz az arisztokrácia, ugyanaz a liberális nemesség állt, mint a klasszicizmus mögött. A nyugati nagypolgárság pedig ebben a korszakban már egyáltalán nem volt annyira parvenü és műveletlen, hogy a hanyatló nemességtől kelljen stíluseszményt kölcsönöznie.
      E kérdés újragondolásánál jó néhány elvi, esztétikai, technikai és társadalmi tényezőt kell figyelembe vennünk. Először és mindenekelőtt: az egész 19. század historizáló, a herderi romantikától, a Walter Scott-i elbeszéléstől a pozitivista tudományosságig, a biológiáig, a darwinizmusig; maga a történetírás is az. A kor nagy építészei fölényes szakmai és történeti tudással rendelkeztek, mindent meg tudtak építeni, és Rankéval együtt vallották: minden kor egyformán közel áll Istenhez. Jórészt azért fordultak el az egysíkú klasszicizmustól, hogy minden hagyományból a legjobbat vehessék át.[29] Eszményük egyáltalán nem a szolgai másolás, az utánzás volt, hanem a kombinatív felelevenítés, vagyis: az újraalkotás. Tegyük ehhez hozzá: az új, korszerű építőanyagok és technológiák sem állottak még készen a múlt század derekán. Jóllehet legtöbben ismerték és alkalmazták a vasat, az üveget, de sok okból ragaszkodtak a hagyományoshoz, az oszlophoz, a boltívhez, a vastag közfalakhoz. Korábban inkább a rendelkezésre álló anyag, utóbb a szemlélet akadályozta őket a funkciónak megfelelő szerkezet és annak megfelelő anyagok kiválasztásában, és a funkció-szerkezet-forma új egységének felfedezésében.[30] Ehhez előbb a mérnöképítészet technikai s a művészértelmiség szemléleti, értékválasztási lázadására volt szükség.
      Mert magában a polgári társadalomban, éppen az alapító korszak folyamán, határozott rangemelkedés és egyfajta kiegyenlítődési tendencia érvényesült. E valóságos tendenciákat jól kifejezte a historizáló, eklektikus bérpalota és elszegényített historizmus formáit külsőlegesen használó bérkaszárnya. Nem véletlen, hogy a historizáló bérházak világában a nagypolgár is, a szakmunkás is megtalálta a lakásformáját, csak a kispolgárnak nem jutott megfelelő lakás a bérházban.[31]
      Végeredményben tehát a historizmust szorosan a modern urbanizáció fő sodrához, alapvető rétegeinek igényeihez kötött, a városképet gyökeresen átformáló irányzatnak tekinthetjük. Formai és tartalmi elavulása, diszfunkcionálissá válása csak a polgári család bomlásakor, a technikai és társadalmi átalakulás fejlettebb szakaszában vált nyilvánvalóvá.

      A házak
      A Sugárút és a Körút századvégi háztulajdonosairól és bérlőiről nincsenek pontos adataink. Megközelítően sikerült rekonstruálni a Sugárút első házainak tulajdonosait az építkezések befejezésének pillanatában, 1883-1884-ben. Eszerint: 1. Baumgarten Leó, majd Carl Leopold von sein; 2. Foncière Pesti Biztosító Intézet; 3. a Saxlehner család; 4. Harkányi Frigyes báró; 5. Keppich Lipót; 6. Harkányi Frigyes báró; 7. Latzkó Náthán; 8-9-10. Brüll Ármin és Kohner Auguszta; 11. Ullmann Sándor; 12-13. Kochmeister Frigyes báró; 14-15, 17. Politzer Sarolta és Politzer Ármin; 16, 18-19. Brüll Zsigmond; 20. Karusz Lajos; 21-22, 24. Operaház; 23. Brüll Zsigmond; 25. Drechsler-palota; 27. Loisch Ede és Melczer Ottília; 28. Fölsinger Rezső és Traub Hermina.[32]
      A szociális kép eléggé világos. A Sugárút első szakaszának nagy bérházait elsősorban a kereskedő-vállalkozó nagyburzsoázia tagjai építették, illetve vették meg a Fővárosi Közmunkák Tanácsától értékőrző vagy spekulációs céllal. Maguk a háztulajdonosok nem laktak e bérházakban, hanem a családi rezidenciában, a Belvárosban, a Lipótvárosban, s jó részük a század végén kiköltözött a Sugárút Köröndön túli előkelő szakaszába, illetve a mellékutcák villanegyedébe.
      Kevesebbet tudunk a bérlők társadalmi helyzetéről. Az évente kiadott cím- és lakójegyzékekből csupán a bérlő nevét, foglalkozását lehet megállapítani, ezt sem valamennyi esetben. A társadalmi megoszlás mintájához azonban elégségesnek tartjuk az első 27 lakóház kétharmadának bérlőlistáját. 140 bérlőből mindössze 15 család sorolható a nagyburzsoáziához -- köztük mindössze egy arisztokrata --, 35 család a tisztviselő és értelmiségi réteghez, 78 a kereskedő és iparos középosztályhoz, míg 12 bérlő kifejezetten a szegényebb sorú alsó középrétegekhez tartozott. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a középosztályhoz sorolt bérlőknek csaknem a fele a kis- és középpolgárság határán mozgott (21 iparosmester és 13 alkusz, ügynök), akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy a Sugárút első szakasza kezdetben meglehetősen vegyes szociális képet mutat. Azt a lakójegyzékek és a lakásnagyságok is tanúsítják, hogy az első és a második emeletek sokszobás reprezentatív lakásainak nagypolgári bérlői az összességnek csak egyötödét tehették ki, a többséget a valódi közép- és kispolgárság és a szerény módú hivatalnokság, értelmiség alkotta.[33] A századfordulóra, amikor már az arisztokraták és pénzmágnások is elfogadták a Sugárutat, az első szakasz presztízse is megnőtt. Általában a 20. században az Andrássy úttá előlépett Sugárút, az Erzsébet és a Lipót (Szent István) körút felértékelődött.
      Mintául szolgálhat egy rangos ház (Lipót körút 17.) 1921-ből megmaradt lakójegyzéke. A ház 25 lakásának bérlői közül hat volt nagypolgár, négy földbirtokos (egy arisztokrata), öten tartoztak a magas állású tisztviselő és a nagypolgári értelmiségi réteghez, tízen a középpolgársághoz (ennek alsó csoportjához is).[34]
      Az egykori Sugárút tervezői, „alapítói”, majd a tényleges háztulajdonosai és végül a bérlői szociális szempontból nagyon is eltértek egymástól, legfeljebb a polgárosodás és a liberalizmus laza hitvallása fűzte össze őket. Bérpalotáikban is inkább a homlokzat volt díszes, mutatós, nem a belvilág. A tervet és ízlést a liberális nemesség sugallta, a kivitelezés jobbadán az újburzsoázia érdekeit és igényeit szolgálta. A reprezentáció és a funkcionalitás e kettőssége ugyan nem valaminő budapesti furcsaság volt, hanem nagyon is közép-európai jellegzetesség, nálunk legfeljebb szembetűnőbben jelentkezett a historizáló homlokzat és az udvari belvilág közti ellentét.
      Maguk a házak funkcionálisan három részre tagolódtak. A földszintet többnyire bolthelyiségek, ritkábban irodák, kávéházak foglalták el, mögöttük az udvarra néző oldalon vagy a pincében raktárak helyezkedtek el. A második részt „szolgálati” szektornak is nevezhetnénk, mert benne helyezték el a bérház lakásaiba funkcionálisan be nem építhető mellékhelyiségeket, a pincében a fáskamrát, a padláson a szárító és lomtároló tereket. Többnyire a földszinten volt a mosókonyha és a mángorló. Minden lakáshoz tartozott egy arányos nagyságú fáskamra és padlásfülke, továbbá a mosókonyha használata. E mellékhelyiségek elosztása, gondozása a házmester sokrétű feladatkörébe tartozott, akinek ugyancsak kijárt a földszinten egy szoba-konyhás udvari lakás. Nagyobb bérpalotákban, ahol a házmester az altiszti lét alsó rangfokozataira avanzsált, odúszerű szoba a segédházmesternek, vagyis a „vicének” is jutott. A szolgálati részhez tartozott a többnyire díszes -- a Sugárút sok házában márvánnyal vagy műkővel borított -- első lépcsőház, és a kevésbé díszes hátsó, a „cselédlépcső”, az emeletenként egyesével vagy párosával sorakozó cselédillemhelyekkel, továbbá a kövezett négyszögletű udvar.
      A harmadik funkcionális rész, a lakóterület szociálisan is tagolódott. Legnagyobb alapterülete és rangja az első emeleten lévő díszlakásnak volt: vagy maga a háztulajdonos lakott benne, vagy gazdag polgárok, magas rangú nemesi családok, olykor arisztokraták is. A második emelet nagyjából megegyezett az elsővel, a rangbéli különbségeket inkább szimbolikus elemek -- az ablakok egyszerűbb kiképzése, az erkély hiánya, a dísztermek kisebb méretei -- jelezték. Ez az emelet még mindig a módos középosztályé volt. A harmadik emelet többnyire eltért az alatta terpeszkedőktől: gyakran kisebb méretű lakásokra bontották, és megjelent az udvarra néző, cseléd- és fürdőszoba nélküli lakástípus is. A nagyobb házakban a földszinten találunk néhány szoba-konyhás vagy kétszobás kislakást. A Körúton ilyenek gyakran találhatók a legfelső emeleten is, kifejezetten a kispolgárság, az alsó középrétegek vagy a munkáscsaládok számára.
      A pesti bérház szociális szempontból hierarchikusan tagolt, éspedig az első és a harmadik-negyedik emelet között fokozatos átmenetekkel a nagypolgárságtól az alsó középosztályig, a főfronttól hátrafelé pedig a felső középosztálytól a kézműves kispolgárig, egészen a szolgarendű vicéig.
      Nézzünk minderre néhány példát.
      A Sugárút 5. számú bérpalota földszintjén 8 bolthelyiség, hozzájuk csatlakozva 5 raktár, egy házmesteri szoba-konyhás lakás (27 m2), egy kisméretű, kétszobás udvari lakás (26 m2) és a mosókonyha helyezkedett el. A háznak a főlépcsőház által szétválasztott két udvara volt, az egyik 155, a másik 65 m2 területű. Az első emeleti díszlakás 7 szobáját két előszoba és a mellékhelyiségek (260 m2), a második emeleti megfelelőjének 7 szobáját csupán egy előszoba körítette és az ebédlő is kisebb méretű volt. Mindkét emeleten a díszlakás mellé még egy mutatós négyszobás lakást is építettek (160 m2). A 3. emeleten viszont az alsó szintek 420 m2-nyi lakóterületéből 3 ötszobás lakást -- pontosabban: két „úribb”, 4,5 szobás és egy 2 szoba-3 félszobás lakást (100 m2) -- alakítottak ki. A házban tehát összesen nyolc lakás volt, két nagypolgári, négy módosabb középosztálybeli, egy szerényebb polgári és egy munkáslakás hátul az udvarban, a „szolgálati” WC mellett.[35]
      A ház kívülről mutatós, tekintélyes. Homlokzata reneszánsz térképzésű és tagolású, de ablakai mindhárom emeleten barokkosan íveltek. Külleme és tagolása sokban, főként a mentalitásban hasonlít bécsi megfelelőjéhez, bár méretekben és előkelőségben elmarad mögötte.[36] A szintkülönbség még világosabban előtűnik a Körút bérházainál. Egy korabeli leírásból ismerjük az Erzsébet körút 35. beosztását. Ebben az első és a második emeleti díszlakások csak 6, illetve 7 szobások voltak, az elsőn egy háromszoba-cselédszobás és egy kétszobás, a másodikon egy kétszoba-cselédszobás és egy szimpla kétszobás udvari lakás helyezkedett el. A harmadik emelet már szegényedik: itt egy négy- és egy háromszobás állt még szerény középosztályi szinten, de a két kétszobás udvari lakás kispolgári igényekhez készült. A ház földszinti részét négy bolthelyiség foglalta el, mindegyikhez egy szoba is tartozott a bolti szolga számára, továbbá két kétszobás, félkomfortos és a szoba-konyhás házmesterlakás, végül a mosókonyha.[37]
      A pesti Körút kellős közepén álló tisztes homlokzatú úriház 15 lakása közül tehát legfeljebb öt sorolható a középosztály-szintű lakások közé, közülük is csak kettő 6-7 szobás, a többi tíz lakást inkább csak kispolgárok, boltosok, mesterek, kistisztviselők, részben munkások lakhatták.
      Ellenpólusként tekintsük még meg a Sugárút utolsó szakaszának egyik nagypolgári villáját, Weiss Manfréd iparmágnásét.[38] A villa az 1890-es évek közepén épült, egyemeletes, elöl domborított loggiával, hátul verandával. A villának természetesen nem volt „üzleti” részlege, annál kiterjedtebb „szolgálati szektora”, a pincében külön borpince és ivóterem, konyha, cselédszoba, mosó-, vasaló- és mángorlókamra. Külön kisházban helyezték el a „jobb” cselédséget: a házmestert, a kertészt, utóbb a sofőrt. A földszint utcai frontját három reprezentatív terem foglalta el, szalon, zeneterem, fogadószoba: együtt 130 m2. Ezekhez csatlakozott egy 60 m2-es ebédlő, belőle veranda (télikert) nyílt, hátul nappali, hálószoba, gyerekszoba, tanulószoba, fürdőszoba és két WC. Az első emeleten a homlokzati fronton ismét reprezentációs termek, háló és lakószobák, az elkülönített hátsó részen pedig a belső cselédség szobái és a mellékhelyiségek. A tulajdonosnak tehát 12 lakó- és fogadószoba, változatos, díszes mellékhelyiségek, a cselédségnek három belső szoba és három külön kislakás állt rendelkezésére.

*

      Ha már most Budapest urbanizációját európai mércével mérjük, akkor inkább a gyorsaság, az erőltetett felzárkózási vagy utolérési komplexus a szembetűnő, az a lázas ütemű növekedés, amelyben sok volt a külsődlegesség, de valójában nem tudta eltakarni az urbanizáció olcsó, szegényes megoldásait. Ennek egyik látható városképi vonása a térbeépítés zsúfoltsága. A belterület építkezése nem blokkszerű, mellékutcákkal tagolt, hanem egymásnak támaszkodó házsorokkal erezett, amelyeket viszonylag ritkán bont meg az építkezést drágító mellékutca. A fővárosnak nincs kitüntetett központja, kevés a tágas tere, és feltűnően gyér a zöldövezete, legalábbis a hét pesti kerületben. A pesti zöldfelület a beépített területnek csak töredéke, 1,3 százaléka.[39] Az akkori város peremén elterülő Városligeten és Népligeten kívül Pest sivár kővidékét alig-alig üdítették tenyérnyi zöld foltok és kis terek, legfeljebb a Körutat övező meg az Űllői úti fák. Parkok és kertek tekintetében Pest messze elmaradt az európai fővárosok mögött, ezek helyét nemcsak zsúfolt lakóházak, hanem műhelyek, raktárak és évtizedről évtizedre kitelepített, a rohamosan terjeszkedő város által mégis bekebelezett gyárak foglalták el. Pest nem a kertek, hanem a gyárak városa volt: a magyar polgárosodás műhelye.
      Amíg korunkban a magyar főváros gyöngyszeme, a Margitsziget zárva volt a közönség előtt, Bécsben már II. József megnyitotta a népnek a Prátert, az Augartent, és még a bástyafal előtt elterülő glacist is hársakkal és akácokkal ültette be a sétálók pihenőjéül.[40]
      A bécsi kertkultúrát a hatalmas barokk kertek, a schönbrunni, a belvederei, az Esterházy-, a Schönborn-, a Schwarzenberg-, az Arenberg-palota kertjei alapozták meg. A mágnások, majd az urbanizációs átalakulás során a városvezetők is megőrizték a parkokat és a kerteket, és a Ringstrasse kiépítése idején újakkal is bővítették őket. Így virult ki a Ballhausplatz és a Burgtheater között a Volksgarten, a Hofburg előtt a Burggarten, a Votivkirche és a Rathaus előtt a sétálópark, és a Schwarzenberg-tértől a Landstrasséig a Stadtpark. A századforduló városi szociálpolitikája már tudatosan is törekedett a „szociális zöldövezet” bővítésére, utóbb, a háború után az addig zárt parkok parcellázására és kiskertek létesítésére (Schmelz)[41]. Bécsnek több és tágasabb tere van, mint Pestnek, valóságos térfunkciót töltenek be. A zöld felületek összterülete pedig többszöröse a pestinek. A barokk kertkultúra hagyományát a polgárság töretlenül folytatta, nemcsak a közhasználatra szánt nyilvános területeken, hanem magánvilláiban, magánéletében is Bécs, legalábbis kelet-közép-európai mércével, a park és a kert városa volt.
      Jellemzőnek mondhatjuk Pest városépítészetének másik vonását, a díszes homlokzati dekoráció mögött rejlő belvilági szegényességet. A főutakon mutatósak a historizmus díszletei, de a kapualjban már előtűnik a műmárvány, a festett gipszdíszítés. A különbség igazából az udvaron tárulkozik fel. A pesti ház udvari részén három vagy négy oldalon nyitott folyosó (gang) fut körbe, onnan nyílnak a konyhák és az udvari lakások. A körfolyosós építkezés nyomait a 19. század eleji Bécsben is megtaláljuk, az úgynevezett Pawlatschen-Hof formájában. Ez inkább a külvárosokban terjedt el, de a század vége felé onnan is kiszorult. E forma nyilván a kolostori eredetű Grosswohnhof átalakításából keletkezett, amikor a belső folyosót kinyitották, kívülről ragasztották a többemeletes épülethez.[42]
      Budapesti elterjedését két tényező magyarázza. A kültelkek egykoron városi és nemesi majorok, nagy kiterjedésű birtoktestek voltak, amelyeket többnyire egészükben parcelláztak és építettek be. A tagoló körutak és sugárutak mentén tehát nagyobb háztömbök épültek ki, viszonylag kevesebb utcaközzel, mint Bécsben, Münchenben, Prágában, így aztán egy házra átlagosan több lakás jutott, ami a rohamos városfejlődéssel versengő szédületes telekárak mellett olcsóbbá tette az egy lakásra eső fajlagos építési költséget.[43] Ez a szempont -- a gyors és olcsó építkezés -- érvényesült a mély kapualj-több lépcsőház bécsi rendszerének elvetésében is. Ebből következett, hogy az első és a hátsó front saroklakásai között a lépcsőházakból meg nem közelíthető udvari lakások is épültek, amelyek bejárata szükségképpen a folyosóról nyílt.
      A nyitott körfolyosós háztípusnak messzemenő társadalmi következményei lettek. A magánszféra szoros elkülönülésének és az alsóbb néposztályoktól való minél teljesebb elkülönülésnek burzsoá elve Budapesten kevésbé érvényesült, mint Nyugat- és Közép-Európa egyéb nagyvárosaiban. Az udvari lakásokban, amint említettük, kispolgári családok, hátul pedig munkások, szegény emberek éltek együtt a gazdag polgárral, sőt a magánéletébe is beláthattak. A körfolyosós bérházban központi pozíció jutott a minden zugot belátó házmesternek. Ugyanakkor a pesti ház társadalma kollektívabb, köznapi élete intenzívebben társas jellegű volt, mint a nyugati fővárosoké.

      A lakás elrendezése
      Mielőtt belépnénk egy pesti polgári otthonba, ismerkedjünk meg néhány tájékoztató adattal.
      A megvizsgált sugárúti és körúti bérházakban a legnagyobb lakásméret 11-12 szobányi volt, ezek alapterülete meghaladta a 250, olykor a 300 m2-t. A középosztályi lakás átlagos nagyságát azonban a 3-4 szobás alaptípus határozta meg, alapterületük 100-150 m2 között mozgott. A Sugárúton az első és második emeleti szobák magassága elérte a 4,5 métert. A harmadik emeleten mintegy 4 méterre csökkent a szobamagasság, hasonló méretűek voltak a körúti bérházak lakásai is. A ház- és a szobamagasságot az építési szabályzat és az engedélyokmány is előírta.
      A belterületi házak látszatra meglehetősen változatosak. Az eklektika sok stiláris variációt, sokféle homlokzatot teremtett, de a lépcsőházba lépve, még inkább a lakásokba bepillantva nagyfokú hasonlatosságot tapasztalhatunk a lakások beosztásában és berendezésében. A polgári otthon elrendezését a mindennapi élettevékenységek rendje szabja meg: az alvás, az étkezés, a napközi időtöltés, a tisztálkodás. A polgárság ezeket az élettevékenységeket funkcionálisan és térbelileg a lakáson belül elkülönítette. A legegyszerűbb, legszerényebb alaptípus a háromszobás lakás volt. Ez hálószobából, nappaliból, ebédlőből és a csatlakozó mellékhelyiségekből: előszobából, konyhából, kamrából, esetleg fürdőszobából és klozetből állt. Az előszobából nyíltak a mellékhelyiségek és vagy az egyik, a középső főhelyiség (s ebből a két másik szoba), vagy valamennyi főhelyiség.
      A háromszobás lakás, mint a középosztályi életmód attribútuma, általánosan jellemző a közép-európai városokra.[44] A különbségek inkább az arányokban, a négy- és többszobás lakások kisebb vagy nagyobb számában mutatkoztak meg. E tekintetben Budapest státuscsoportonként átlagosan egy szobával elmaradt Bécs és München mögött. A háromszobás lakásban a gyerek, amíg kicsi volt, a szülők hálószobájában elhelyezett díványon, utóbb a nappaliban aludt. Szerény reprezentációra, ritka vendégfogadásra a takarosan rendbe rakott nappali vagy az ebédlő szolgált.
      Eme egyszerű alaptípus továbbfejlesztése két irányban történhetett. A család gyarapodása esetén a lakás a funkciók további szétválasztásával, a magánszféra további elkülönítése során gyerekszobával, női szobával, férfi dolgozószobával bővült. Ebben az autonóm polgári egyén privatizálásra, saját „élettér” kialakítására való igénye tükröződött. Külön figyelmet érdemel a korszak újítása: a gyermek életkori sajátosságaihoz, a felnőttől eltérő minőségéhez alakított gyerekszoba, amely fehér vagy színes bútorával, képeivel, játékaival, játszóterével a gyereknevelés új polgári elveit tükrözte. Módosabb középosztályú családok a serdülőkor előtt különválasztották a nemeket is, leányszobát és fiúszobát rendeztek be. A továbbfejlesztés másik iránya a reprezentációt szolgáló díszesebb helyiségek leválasztása volt. Így csatlakozott többnyire az ebédlőhöz a szalon -- nagypolgári szinten a kis szalon és a fogadóterem, a zeneszoba, a könyvtárszoba. A századforduló után a középosztály többsége már rendelkezett melegvizes fürdőszobával és vízöblítéses WC-vel.
      Nemcsak a szobaszám és -méret, hanem a mellékhelyiségek és a szorosan hozzájuk rendelt cselédség is minősített. Valamirevaló polgárcsalád legalább egy cselédet tartott, a „mindenest”, aki a háromszoba-konyhás alaptípusnál a konyhában aludt, összecsukható vaságyon. Az úri lakáshoz azonban többnyire hozzátartozott a konyhából nyíló, kisméretű, nem mindig fűthető és világítható cselédszoba is. A jobb módúak két cselédet, egy szobalányt és egy szakácsnőt tartottak, az előbbinek rangjelző szerep jutott a reprezentációban, az utóbbinak a háztartás vezetésében. A középosztálybeli háztartáshoz hozzátartozott még a nagymosást végző alkalmi mosónő, és a másod-harmadnaponként meghatározott órában megjelenő fodrásznő (a frizőr), a felső rétegnél a nevelőnő (a Fräulein vagy a gouvernante), aki rendszerint a gyerekekkel együtt lakott és a családdal étkezett.
      A lakás elrendezéséből hasonló hármas tagolódás tűnik ki, mint amilyen a város és a ház tagolódási szempontjait is vezérli. A polgári lakásban világosan szétválik a szorosan vett magánszféra, a reprezentációs tér és a háztartás ellátására rendelt „szolgálati” helyiségek, illetve személyek szférája.[45] Építészetileg az elkülönítést a hosszú, ablaktalan, gyakran L vagy T alakú előszoba látja el, amelyből vagy valamennyi helyiséghez, vagy legalábbis az egyes szférákhoz külön bejárat nyílik. Egyértelműen elkülönül a lakószobáktól a konyha-kamra-cselédszoba csoport, s a kétszintes lakásoknál a földszinti reprezentációs és az emeleti magánszféra. Többnyire csak virtuális határok, a házirend íratlan szabályai választják el a mindennapi élet magánterét, elsősorban a hálószobát az ünnepélyesebb alkalmakra megnyitott, emeltebb szintű és védettebb szalontól, fogadószobától. A polgár otthonában igyekszik megteremteni a külvilágtól elzárt magánélet terét. A privatizálás igénye és az egyén kultusza vezet el az egyfunkciós helyiségek kialakításához, még ha ez tartósan tiszta formában ritkán, inkább csak a felső rétegeknek sikerült is.
      Hogy a magánélet tisztelete milyen mértékben áthatja a reprezentációs szférát is, azt a szalon ünnepélyessége -- szinte muzeális illata -- és ritka használata tanúsítja. Ezzel magyarázható, hogy a polgári lakás éppen a közéleti funkciók ellátásában szorul külső kiegészítésre: a kávéházra, a klubra, a vendéglátás és a szórakoztatás üzemszerű intézményeire. A polgári lakás szűkebb és zártabb volt annál, semhogy a köznapi, kiváltképpen a délutáni társas élet színtere lehessen. Ezt a szerepet egyre inkább a kávéház töltötte be, a friss süteménnyel és napi sajtóval, a biliárd- és kártyaasztalokkal. Valóságos urak számára találták ki a klubot, a kaszinót, ahol a társas élet kellemességei a politikai kapcsolattartás hasznosságával szerencsés formában egyesültek.[46] Elmúltak azok az idők is, amikor a főúri és polgári palotákban muzsikáltak, báloztak, játszottak. Ezeket a funkciókat fokozatosan a színház, a vigadó, a hangversenyterem vette át.

      AA lakás berendezése
      A lakberendezés rekonstruálására többféle forrás áll rendelkezésünkre: a nem teljesen pontos, de érzékletes visszaemlékezések, irodalmi leírások; a bútorkereskedések, áruházak árjegyzékei, garnitúra-ajánlatai; a hiteles, pontos, de az eleven élet ezerszínűségét tükröző és nehezen tipizálható hagyatéki leltárak.[47] Szerencsés módon a vizsgált házakból, lakásokból is fennmaradt néhány hagyatéki leltár.
      A Sugárút 5. számú ház első emeleti négyszobás lakásának első bérlője, Hercog Ármin orvos 1888. évi hagyatéka szerint a hálószobában többek között volt 2 ágy, 2 éjjeliszekrény, egy háromajtós szekrény, kétajtós márványlapos mosdószekrény, egy íróasztal, egy aranykeretes tükör; az ebédlő főbb bútordarabjai között említhető a háromajtós kredenc, egy kisebb négyszögű és egy nagyobb méretű, drága, kihúzható ebédlőasztal, 6 nádszék, egy kárpitozott dívány 6 megfelelő székkel, egy falitükör konzollal, egy varróasztal, ingaóra, 12 személyes porcelán evőkészlet, hatszemélyes kávé- és teakészlet; a szalont egy három- és egy kétajtós üvegszekrény, 2 kerek asztalka, egy pamlag, 4 selyem szövetű fotel és 4 hasonló szék, egy aranyozott keretű konzoltükör, egy „üvegcseppes” nagy csillár, képek, vázák díszítették; -- az egyszerűbb gyerekszoba bútorzata 2 szekrényből, egy mosdószekrényből, egy éjjeliszekrényből, egy kisasztalból, egy drága zongorából állt (a leltár ágyat nem említ!). A világítást mindegyik szobában petróleumlámpa szolgáltatta. (A bútorzat becsértéke összesen 1246 Ft, közepes magasságú.)[48]
      A Sugárút 27. egyik hétszobás díszlakásának berendezését Goldberger Imre Róbert 1892. évi hagyatékából ismerjük. A leírásból világosan rekonstruálható a háló, az ebédlő, a szalon és a gyerekszoba berendezése, a többi három szoba többfunkciós lehetett. Hadd emeljük ki csupán az elegáns ebédlőt. Ebben volt egy amerikai diófa ebédlőasztal 12 bőrkárpitozott székkel, egy hatajtós, márványlapos tölgyfa kredenc, két tölgyfa konzol szekrény, egy 24 személyes és 3 különféle 12 személyes aranyozott porcelán étkészlet, egy 12 személyes kávé- és egy hasonló teakészlet (innen a nyilván ezüst evőeszközök felsorolása hiányzik!). Az egész lakásberendezést 5000 Ft-ra becsülték.[49]
      Az Erzsébet körút 35. számú ház tulajdonosának, az első emeleti díszlakás lakójának, Frölich Gusztáv országgyűlési képviselőnek[50] a valóságos lakberendezése a leltár alapján nehezen rekonstruálható. Az egykorú hiteles leírásból tudjuk, hogy a lakás hétszobás volt, a leltárban viszont csak négy szoba bútorzatát vették fel (valószínűleg az özvegy öregúr nem használta valamennyi szobát. Meglehet, hogy a hálószobáját és dolgozószobáját, valamint az ebédlőt és a nappalit összevonta vagy zárva tartotta.) A hálószobában az egyes ágy, éjjeliszekrény, mosdóasztal mellett egy Wertheim-szekrényt, továbbá a dolgozószobához tartozó íróasztalt, játékasztalt, egy díványból, 4 fotelből és 3 székből álló garnitúrát találunk; a szalon felettébb közepes színvonalú, a „kisasszony” szobája is szerény módú úrilány háló- és nappali szobájának a keverékét mutatja. A zongora és a harmónium az ebédlőnél van feltüntetve, bár inkább a nappaliban állhatott. (A berendezés becsértéke mindössze 754 Ft.)[51]
      A hagyatéki leltárak zsúfolt lakásokra vallanak. Egy szobában 15-20, egy lakásban 60-100 tételt is felvesznek, s minthogy a garnitúrákat rendszerint egy tételnek tekintik, s a szőnyegeket és párnákat is gyakorta összevonják, jól kitűnik a polgári otthonok bútortelítettsége.
      Milyen is lehetett a századvég polgári otthonának berendezése? Kíséreljük meg a hagyatéki leltárak, az irodalmi leírások és az árjegyzékek alapján a tipikusnak tekinthető lakásberendezést összeállítani -- annak tudatában, hogy a valóságos lakás a család létszámának, korának, vagyoni helyzetének és pozíciójának változásaival, megözvegyüléssel, válással, benősüléssel együtt alakult, a bútorok cserélődtek, s idők rendjén egyes szobák funkciója is megváltozhatott. Ezt figyelembe véve korlátozzuk tipizálási kísérletünket csupán a három stabil helyiségre: a hálószobára, az ebédlőre és a szalonra.

      A hálószoba
      A polgári lakás legkevésbé változó helyisége a hálószoba volt, alkalmasint az egyetlen, amelyben a hagyomány a burzsoá étosz egész társadalmi tartományára -- a nagypolgártól a kispolgárig -- kiterjedt. A hálószoba funkciója és struktúrája a 19. század folyamán lényegében véve nem változott. Mint a házastársi együtthálás és -alvás színtere, a többi családtag elől, még inkább az idegenek elől elzárt terület volt, ahová a házastársakon kívül csak a semleges minőségű cseléd léphetett be, hogy takarítson.
      A hálószoba struktúráját a töretlen főfal középvonalára merőlegesen elhelyezett két szimmetrikus ágy határozta meg. Szorosan csatlakozott hozzá az éjjeliszekrény, hogy könnyen elérhető legyen a rajta elhelyezett gyertya, lámpa (pohár, orvosság) és a benne tartott éjjeliedény és papucs. A szobastruktúrához szervesen hozzátartozott még egy ruhásszekrény és egy polcos fehérneműszekrény, amelyet komód is helyettesíthetett, továbbá az ággyal szemközt lévő mosdóasztal, rendszerint két lavórral, kannával, a hátsó falon tükörrel. Gyakran találunk a kisebb lakások hálószobájában az ágyak előtt díványt, amelyen kamaszkoráig a gyerek aludt. Rendszeres berendezési darab volt még 2-4 szék (fotel), esetleg külön toalettasztal.
      A fürdőszoba meghonosodásával csökkent a mosdóasztal fontossága és mérete, bár még a századelőn is alig akadt olyan fürdőszobás polgári lakás, amelynek hálószobájából hiányzott volna.
      A berendezés tehát intimitást árasztott, az elrendezés szimmetriája pedig a házastársak közti hálószobai egyenlőséget jelképezte. A szimmetriát voltaképpen egy bútordarab bontotta meg: a toalett-tükör. Talán éppen e „bomlasztást” hivatva enyhíteni a tükör triptichonszimmetriája, és a tükörrel szemben lévő sarokban elhelyezett meleg tónusú cserépkályha. Az intimitás és az elzártság egyfajta ünnepélyes titkosságot kölcsönzött a hálószobának, amit valóságos szakrális jellegűvé avattak a struktúra dekorációs elemei. Az ágyak fölött voltak ugyanis elhelyezve a szentképek, a kegytárgyak, a családi portrék és fényképek, az intim áhítat kifejezői. Vallástalan -- és ezt demonstrálni kívánó -- családoknál a szentképek helyét az intim erotika sztereotípiái, aktok, odaliszkok, pajzán mitológiai jelenetek olajmásolatai -- vagy olcsó nyomatai -- foglalták el. Ugyancsak a hálószoba őrizte a család nem kiállításra szánt kincseit, az ékszert, az aranyat, a pénzt. Sok invertárban a hálószobai darabok felsorolása közt találjuk meg a kisebb ékszeres kazettát és a nagyobb méretű kasszát (páncélszekrényt).
      A hálószoba berendezése, struktúrája olyan erős volt, hogy befolyását a népi mélyrétegekre is kiterjesztette, túlélt két világháborút és csak a második utáni tartós lakásínség s egy radikális életmódváltás bontotta meg hagyományos rendjét.

      Az ebédlő
      A lakás másik többé-kevésbé egyfunkciós és stabil szerkezetű helyisége az ebédlő. Általában az előszobából nyílt, hogy a konyhával való közlekedés minél közvetlenebb legyen. A berendezés masszív, kemény fából készült, sötét tónusú darabokból állt, a centrális helyet az asztal foglalta el. A korábbi századok „nagy háztartásából” a hosszú, négyszögletes asztal öröklődött. Korszakunkban a méretei kisebbedtek, amint a család maga is 4-6 főre csökkent. Sok helyütt használták a kihúzható asztalt, és elterjedt a térformálás szempontjából kedvezőbb ovális vagy kerek asztal is. Az ebédlőszékek inkább masszívak, mint kényelmesek voltak, inkább párnával, mint kárpittal puhították őket.
      Az ebédlőgarnitúrához szervesen hozzátartozott egy nagyobb és egy kisebb ebédlőszekrény. (Az elnevezésük tájanként, koronként és stílusonként nagy változatosságot mutat.) A nagyobb szekrény -- délnémet, osztrák és magyar területen általában: a kredenc -- két részből állott, egy kétajtós, kétfiókos alsó és egy középen üres felső részből. A kredenc nemes fából készült, a historizmus uralma idején faragott, oszlopos, az alsó rész fedőlapja politúros vagy márványlappal borított. A felső részben a porcelánt és a kerámiát (csészéket, kancsókat, italokat), az alsóban a tányérokat, az asztalneműt, az ezüst evőeszközt, a márványlapon a vázákat, a gyümölcstartót helyezték el. A kisebb szekrény (pohárszék, buffet, Anrichte) állhatott ugyancsak két részből, alul a rakodórészből, felül az üveges pohártartóból, de lehetett egyrészes is, ezt általában tálalónak nevezték és arra is használták. Az ebédlőhöz a nem centrális kályhán és nem nagyfényű lámpán kívül egy tükör és egy állóóra vagy falióra tatozott. „Idegen”, esetleges darab volt a dívány, a szófa, néha egy kisasztal és fotel.
      Az ebédlő berendezése rendet és módot, fegyelmet és szertartásosságot sugallt. Valóban megfelelt a házirendnek és az étkezés szertartásosságának. A középosztály életmódjához tipikusan hozzátartozott a napi háromszori közös étkezés. A szegényebb rétegek télen az ebédlőt nem fűtötték, hanem a nappaliban vagy az előszobában étkeztek. A felsőbb rétegeknél viszont az ebédlő a díszesebb és számosabb vendégség fogadásának színteréül is szolgált. Ilyenkor egybenyitották a mellette lévő szalonnal, úriszobával, s a szoba egyszerre a hajdani sala méretűvé tágult.

      A szalon
      A szalon magját az ülőgarnitúrák alkották, amelyeket aszimmetrikusan, sarkosan helyeztek el, többnyire asztali vagy állólámpával együtt. Megtalálható itt is a pohárszék, a konzolasztal és konzoltükör. A szalon falait a térhatást növelő tükrök sora fedte. A szalont főként a reprezentáció néhány fontos kelléke különböztette meg az egyszerűbb nappalitól.
      Jellegzetes bútordarab a vitrin, a békekor e kecses, négylábú, üvegablakos, belül polcos szekrénye, amelybe a család a „magamutatásra” érdemes értékeit állította ki. A vitrinben helyezték el a kitüntetéseket, az érméket, a családi ereklyéket, a műtárgyakat, a régiségeket. Ugyancsak szabálynak számított a szalon teljes megvilágítására, ragyogtatására szolgáló csillár. Közép-Európában a velencei eredetű Lüster terjedt el. Ha a családtagok nem muzsikáltak, akkor a szalonban helyezték el, mint kiállítási tárgyat, a zongorát is (egyébként a zeneteremben, alsóbb szinten a nappaliban állt).
      A szalonhoz szorosan hozzátartozott a megfelelő öltözék is. Estély alkalmával a szobalány fehér kötényes, fehér bóbitás egyszerű fekete ruhában volt, a család férfi tagjai sötét ünneplőbe öltöztek, és csodálatos módon átalakult a női viselet is. Ismeretes, hogy a 19. századi női öltözködést a test teljes elfedése, a hosszú szoknya, hosszú ujj, a begombolt, nyakig zárt felsőrész jellemezte. Napközben és munka közben valamivel lazábban, kényelmesebben, utcán, délutáni társaságban befűzötten és szigorúbb zártsággal takarta a ruha a hölgyet a lábától a fejéig. Ám eljött az estély, és az állig begombolt hölgyek „ levetkőztek”, megmutatták csupasz karjukat, vállukat, hátukat.
      Mivel magyarázható az öltözködési szokás e szembetűnő kettőssége? Reprezentatív alkalmakkor a család felnőtt hölgytagjai is kiállítási tárggyá váltak: a család megmutatta értékeit. A feleség szép dekoltázsa a férj presztízsét, az ingerlő váll és kebel pedig az eladó lány reálértékét növelte. A reprezentáció, mint közéleti aktus, a polgári étosz szabadgondolkodó, világias és szépségkedvelő arculatát, mint üzleti találkozó viszont gyakorlatias, haszonelvű szellemét tükrözte.

*

      Ezek a leírások ideáltipikusak, amelyek csal általános vonalakban és tökéletlenül tükrözik az eleven élet valóságos lakberendezési gyakorlatának kaotikus tarkaságát. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint egy jómódú középosztálybeli -- pozícióját tekintve a politikai vezető réteghez tartozó -- pécsi ügyvéd lakása, amelyben a szalont, bár gyakorta fogadtak rangos vendégeket, köznapokon nappalinak is használták,[52] avagy olyan leírások és leltárak sora, amelyekből világosan kitűnik, hogy az ebédlőt is használták nappalinak, a nappalit gyerekszobának. Legritkábban a hálószoba szakrális jellegét sértették meg.
      Újabb kutatások rávilágítottak arra is, hogy középosztályi szinten és feljebb a családfő gyakran fenntartott a maga számára egy szobát, amelyet olykor dolgozószobának, férfiszobának, többnyire úriszobának neveztek.
[53] A berendezési tárgyak között általában található íróasztal, játékasztal, könyvszekrény, dívány, pamlag, bőr ülőgarnitúra, néha pénzszekrény, a falon fegyverek, vadásztrófeák. Vidéki kúriák, úri villalakások, nagyvárosi értelmiségi lakások esetében a családfő foglalkozás -- ügyvéd, bíró, tervezőmérnök -- indokolta a külön dolgozószobát. Úgy látszik azonban, hogy az úriszoba elkülönítése ennél szélesebb rétegekre jellemző. További kutatások dönthetik el, hogy az úriszoba gyakorisága magyarországi sajátosság-e vagy a korszak általános európai, esetleg közép- és kelet-európai jelensége. A külön szalon, a díszes ebédlő és az úriszoba nyűnyit mindenképpen jelez, hogy a század végen a polgári életmód erősen a reprezentáció felé tolódott el.

      A polgári lakás otthontalansága
      Az elrendezés és a berendezés tipizálási kísérlete után joggal tehetjük fel azt a kérdést, hogy milyen lehetett az élet, nem módja és minősége, hanem az életérzés a polgári otthonokban, a századforduló idején. Kétségtelen, a modern nagyvárosi ház és lakás sok újat, kényelmet, civilizációs vívmányt hozott a középrétegek életébe. A polgár magánéletének biztonságos szigetét építette fel kakásában, amely intimitást és védelmet nyújtott, és teljes összhangban állt a nemzetközi és a monarchiabeli közélet szekuritásáról alkotott illúzióival. Vajon valóban jól érezte-e magát otthon, különösen a századvég fiatal nemzedéke? A visszaemlékezések zöme rossz közérzetről tanúskodik. A századvég fiatalságának nagy része, az értelmiségiek, minden kényelem ellenére otthontalanul érezték magukat a szülői házban. Sokan közülük elfordultak a polgári értékektől, a polgári moráltól, mihamarabb el is költöztek hazulról.
      A századvég historizáló stílusú házaiban és lakásaiban a forma és a szerkezet nem felelt meg a funkcióknak. A Ringstrasse, a Sugárút úri lakásai hűvösek voltak a szó szoros és átvitt értelmében. A nagyméretű, magas szobákból hiányzott a meghittség, és sokba került a fűtésük. A viszonylag keskeny ablakok, a sok függöny, drapéria miatt a szobák homályosak voltak, és a korabeli világítási technika mellett még a villany bevezetése után sem lehetett jól megvilágítani őket. A bútorok túlságosan nagy teret foglaltak el az eleven élettől, készítésükben háttérbe szorult a célszerűség. A sok díszítés, faragás, hajlítás miatt gyakran a belterük is használhatatlanná vált, nem is szólva arról, hogy milyen nehéz lehetett az oszlopos, csigavonalas, reliefes bútorokat porolni, tisztítani. A reprezentációt szolgáló forma és struktúra elnyomta, elnyelte a funkcionalitás elvét: a polgári lakás minél reprezentatívabbá , annál diszfunkcionálisabbá és minél díszesebbé, annál otthontalanabbá vált.
[54]
      Vegyük csupán a neoreneszánsz ház belső térképzését. Egykoron a reneszánsz palotában szerkezet, forma és funkció összhangban állt egymással. A lakóhelyiségek első és második emeletre telepítésének megvolt az életmóddal szorosan összefüggő értelme, akárcsak a termes méretarányoknak. A palotában több tucat ember lakott, a sala a közélet színtere is volt, a szobák megvilágításánál keletkezett füstöt a felső légtérbe kellett vezetni. De a múlt századvégi lakásban, ahol legfeljebb 4-6 ember lakott, ahol gázzal vagy villannyal világítottak, cserépkályhával fűtöttek? S amikor a vas, a tégla, a cement már új szerkesztést is lehetővé tett? Itt már csak a szalon, a fogadóterem felelt meg nagyjából rendeltetésének, a többi szobát a funkcióvesztés, az atmoszféra hűvössége és üressége tette kényelmetlenné. És hiába próbálta a gazdag polgár a belső űrt mutatós műtárgyakkal és kacatokkal kitölteni, hiába az atmoszferikus hűvösséget plüssel, függönnyel, drapériával felmelegíteni, a lakás ettől még kényelmetlenebbé és otthontalanabbá vált.
      Az élet módja, külső formája végtére is nem tudja elkendőzni ürességét és ál-voltát. A század utolsó harmadában a burzsoá étosz belső ellentmondásai élesen kiütköztek. A polgárságból kivált, tőle elkülönült az új arisztokrácia, az újdonsült bárók és nemesek rétege, amely már sokat adott, sőt költött a presztízsre, a méltó reprezentációra. Őket csodálta, utánozta értékválasztásban és életelvekben a polgári középosztály nagy része. A „hódító” polgár a század végére hagyományőrzővé vált: a liberalizmusnak inkább a szólamait, nem az elveit őrizte, azokat is egyre bágyadtabban. Elvben és szólamban még nagyra becsülte a humanizmust és a kultúrát akkor, amikor a humán kultúra és a polgári életmód egésze válságba került.
[55]
      Ez ellen a reprezentatív kultúra és reprezentációs morál ellen lázadt fel a századforduló fiatal értelmiségi nemzedéke, amely elfordult a haszonelvű liberális értékrendtől, helyette esztétikai kultúrát, művészi megújhodást kívánt, s az életmód totális reformját hirdette meg.

      III. Építészeti korszakváltás és életmódreform a századforduló idején
      A szecesszió építészete és a generációs lázadás
      Az építészeti korszakváltásnak, különösen a szecesszióval kezdődő úttörésnek számos magyarázata van forgalomban. Magyarázzák a liberális burzsoázia kifáradásával, dekadenciájával is, de a friss, életerős burzsoázia harsány életkedvével is. Magyarázzák az elidegenedett értelmiség új életérzésével is, de a „stílusarchitektúra” kötöttségei alól felszabadult értelmiség alkotókedvével is. Az ilyen korszakos váltásoknak azonban mindig több és konkrétabban megfogható generáló és motiváló tényezőjük van. Anélkül, hogy bárminő okozati összefüggés megállapítására vállalkozni mernék, az alaptényezők közül mindenesetre a modern urbanizáció társadalmi és technikai követelményeit emelném ki.
      A technikai újítás az építészektől indult ki, akik jól ismerték az acélszerkezet, a vasbeton, az üveg építészeti alkalmazásának lehetőségeit, és ki akarták szabadítani az új anyagok adta lehetőségeket a históriai befalazottság börtönéből.
[56] Az új irány, amint közismert szimbóluma, a párizsi Eiffel-torony mutatja, a szerkezetet és a funkciót hangsúlyozta, s az amerikai magasházépítésben és a már korábban indult angol családiház-építés kifejlesztésében találta meg a funkcionalizmus formanyelvét. Ám a hagyományos építészek közül is egyre többen érezték nyűnek, béklyónak a historizmust, még ha sikerült is beépíteniök az új anyagokat a régi formákba. Tiltakozásuk részben művészi, esztétikai indíttatású volt: valóban üresnek, elavultnak érezték a nagy történelmi korok stíluseszményeit, és tudatosan törekedtek az esztétikai értékrend, az ízlés megváltoztatására.
      Az ízlésváltáshoz a környezethez való harmonikus illeszkedés esztétikai és a helyi, nemzeti hagyomány felhasználásának eszmei követelménye is hozzájárult. Angliából indult el, a múlt század utolsó harmadában, elsősorban az a lakóház- és családiház-építkezés, amely formálisan ugyan a historizmus irányzatán belül, ám a kora újkori angol hagyományhoz visszanyúlva teremtette meg -- főként Philip Webb és Richard Norman Shaw alkotó fantáziájából -- a vidékies, egyszerű, otthonos lakóház modelljét. Az angol építészek azonban akkor Ruskin és Morris hatására elutasították a gépszerűt, a vasat, a betont.
[57] Az új építéstechnika a merészen feltörő Amerikában hódított tért, ahol az üzleties szellemmel párosult új esztétikai látásmód kísérletezte ki a vas- és acélszerkezetből kibontható formaadást, főként az égbe nyúló magas házakban.
      Az építészeti útkeresés eme második indíttatása tehát gazdasági-társadalmi és eszmei volt. Ez talált kedvező társadalmi és alkotói visszhangra Közép-Európában. Széles látókörű tervezőépítészek, akik városképben gondolkoztak, mindinkább elfordultak a historizmus üres sablonjaitól, ál- és külsőleges megoldásaitól. Az útkeresők indítékai és ajánlásai, amint azt a századvégen lefolyt Ringstrasse-vita mutatja, nagyon eltértek egymástól. Camillo Sitta a Ringstrassét ridegnek, embertelennek, a városi hagyomány megtörésének tartotta. Nem a historizmust bírálta, hanem a közösségtől elszakadt, utilitárius racionális alkalmazását a kortársi építészetben. A város, mondta, nem lakótelep, hanem műalkotás. „A várost úgy kell megépíteni, hogy a polgárai biztonságban és boldognak érezzék magukat. A városépítészet nem technikai, hanem a legmagasabb értelemben esztétikai kérdés.”
[58] Vele szemben Ludwig Baumann a plasztikus térhatás, a látványos monumentalitás elvét védelmezte.
      A Ringstrasse-építészet leghatásosabb kritikusának, Otto Wagnernek a kiindulópontja ugyancsak szociális, de viszonyítási alapja nem a konzervatív kultúrkritika múltba forduló, hanem a száazdvég új szükségletekkel fellépő, jövőbe néző embere. Az új építészeti formáknak, írta, meg kell felelniök az új anyagoknak és az új szükségleteknek. „A modern ember igényeit kell kielégíteniök. Ez azt jelenti, hogy a mi saját, jobb, demokratikus, öntudatos és eszményi lényünket kell kifejezniök, s a kolosszális technikai és tudományos eredményeknek tükröződniök kell bennük mint a mai emberiség jellemző gyakorlatiasságának.” Ennek két feltétele és ismérve van: „a lehető legnagyobb kényelem és a lehető legnagyobb tisztaság”.
[59] Wagner a modern építészet alapelvét végül is ebben a szentenciában összegezi: „az építésznek mindig a konstrukcióból kell kibontania a formát”, ami közeli rokonságban áll az amerikai mérnöképítészetet művészi szintre emelő Louis Sullivan tételével: „a forma mindig követi a funkciót, s ez törvény”[60].
      A teoretikus Wagner hirdette, az építész kőben is megformálta alapelveit. Az anyagot az épület célja szerint választotta, a szerkezet a célnak és az anyagnak felelt meg, és e premisszákból következett, de nem automatikusan, hanem művészi kiképzéssel: a forma. Különösen előremutató volt, ahogyan a várostervező Wagner a társadalmi meghatározottságot a művészi igényességgel társította. Mert igaz, a stílusváltásokat a nagy társadalmi átalakulásokra vezette vissza,
[61] de jól tudta, hogy nem maga a „társadalom” tervezi meg lakóhelyét, környezetét, hanem a mester. „Minden városfejlesztésnél egy a fő kérdés: a művészetet és a művészt kell szóhoz juttatni, visszaszorítva a mérnöki esztétikum-ellenességet és »a spekuláció vámpírhatalmát«”.[62]
      Az alapító korszak historizmusának bírálata s az új építészet mint művelődési eszmény lelkes hívekre és követőkre talált a beérkezett nagypolgárság második-harmadik nemzedékében, azokban a fiatalokban, akiket már nem az üzlet nevelt, hanem a legjobb egyetemek, akadémiák, művészi műhelyek. A századvég módos-rangos polgárának fiai műveltek voltak, fogékonyak az újra, érzékenyek a szociális és morális kérdések iránt, tehát kiábrándultan vagy megvetéssel fordultak el a képmutató burzsoá moráltól. Rendszer és generáció szoros kölcsönhatásban érlelte a válságot és a változásvágyat. A kapitalizmus strukturális és a liberalizmus eszmei és értékválsága természetesen szülte, táplálta az ifjú nemzedék szembefordulását, ámde a liberalizmus válságát éppen az mélyítette el, hogy a burzsoá családból és morálból kiábrándult fiatalok erős antikapitalista kultúrkritikával, nem ritkán szociális társadalomkritikával szembefordultak az apák világával.
      A generációs lázadás kiterjedt a munka, az életmód és a gondolkodásmód minden ágára, és -- nem szólva itt a forradalmi szocialista irányzatokról -- az élet teljességét átalakító nagy reformmozgalmakban jutott kifejezésre. Az élet totális reformjába beletartozott a munkásvédelem és a környezetvédelem, a kertvárostervezés és a családtervezés, az egészségügy és az oktatásügy reformja. Beletartozott a nők emancipációja, a férfiuralom megszüntetése, a valláserkölcsi tradíció és a fűző levetése, az egészséges öltözködés és táplálkozás, a test ápolása és szabadsága a fürdőzéstől és a napozástól a szerelemig, vagyis egy türelmesebb nemi erkölcs, és az általános titkos választójog, a lélektan és a büntetőjog reformja.
[63]
      Az életmódreform eme teljességigényébe illeszkedett bele az új építészet és lakáskultúra, ez a generációs lázadás találkozott össze a művészek, az építészek útkeresésével, újító lázongásával. Der Zeit ihre kunst -- der Kunst ihre Freiheit! -- a kornak a maga művészetét, a művészetnek a maga szabadságát -- fejezte ki e találkozást, az újítási szándékot és a szabadságvágyat, a bécsi Sezession jelmondata.

      Artem impedere vitae
      A historizmustól a modern építészethez vezető negyedszázad, a korszakváltás, egymásba nyúló és egymást átható stílusirányzatokon, stiláris fokozatokon keresztül valósult meg, s egyazon stíluson belül is sokféleség, sok helyi változat tarkállik. (Alkalmasint ez a kavargó sokszínűség teszi számunkra vonzóvá ma, amikor az ökonómiai vagy a politikai racionalitás uniformizálja, szürkíti környezetünket.) Tény, hogy a „későeklektika” szerkezeti és stiláris megoldásai sokban hasonlítanak a kamasz szecesszióéhoz, aminthogy művészettörténész legyen a talpán az, aki világos határt tud vonni az érett szecesszió és a premodern építészet tér- és formatervezése között. Művelődéstörténeti nézőpontból tehát bizonyos fokig eltekintünk a művészettörténeti kategorizálástól, és azt keressük inkább, mi volt az új és a közös a századfordulón kibontakozó korszakváltásban.
      A kezdeti szakaszban, amelyet általában art nouveau-nak, Jugendstil-nek, a közép-európai régióban szecesszió-nak neveznek, a külsődleges formai elemek a szembetűnőek. A szecesszió megbontotta a hagyományos történeti stílusok harmóniáját és szimmetriáját, méltóságteljes mozdulatlanságát: a párkányzat és az erkélyek görbületeivel, hullámosításával, kiszögellésekkel, rizalitokkal elevenné, mozgalmassá tette a homlokzatot. Ugyanakkor bőven alkalmazott tekervényes-indás, floreális vagy geometrikus díszítőelemeket, a kor dekoratív művészetének vagy az újonnan feltárt népi hagyománynak megfelelő ornamentikát. A látványnál talán fontosabb, hogy a szecesszió egyre inkább élt a funkcióhoz illő szerkezeti változtatásokkal, a belső térképzés funkcionális megoldásaival, s az épület szerkezetiségét a külső formában is megmutatta. A szerkezeti áttekinthetőséget az őszinteség jelének tartotta és fokozatosan érvényre juttatta. Idéztük már Ott Wagnert, sorakoztassuk mellé Berlagét: „Manapság a művészetben is a hazugság lett a szabály... Nekünk, építőművészeknek ismét fel kell derítenünk az igazságot, azaz ismét meg kell értenünk az építőművészet lényegét”, s ez: „a konstrukció”.
[64] -- És hivatkozzunk még az egyik első nagy újítóra, Van de Veldére is: „Minden tárgy formáját és szerkezetét legszigorúbban elemi logikája és létjogosultsága értelmében ragadd meg!”[65]
      A kifejlett szecesszió legfőbb elve tehát az emberi szükségletet kielégítő létjogosultság, vagyis a funkcionalitás volt, ám nem a használati célszerűségre redukált racionalizmus, hanem a funkciót betöltő tárgy művészi megformálása. Ezt az elvet szolgálta a külső felület, a belső tér kiképzése, a változatos külső és belső díszítés, minden épületelem és lakberendezési tárgy gondos, lehetőleg kézműves munkával való művészi elkészítése. A homlokzat, a párkányzat, a tető, az üvegablak, a bútor, a tapéta, a lámpa, a kilincs, a rács műalkotás volt, s a ház, a lakás pedig a műalkotás teljessége: Gesamtkunstwerk. Ebben rejlett kiáltó ellentmondása is. A hagyományból kivonuló „új művészet” apostolait a szociális javítás jó szándéka töltötte el, ők az életet akarták a művészettel áthatni, mindenki életét, ámde kézműves finommunkára, műalkotásra, környezetszépítő Gesamtkunstwerkre csak a gazdagoknak tellett, ilyesmihez csak a vagyonos és műértő nagypolgárnak, a jómódú művészértelmiségnek volt érzéke, igénye.
      A historizmus korának súlyos, terjedelmes, faragott bútorokkal, függönyökkel, kárpitokkal zsúfolt enteriőrjét már a szecesszió fellazította. A szecessziós bútor egyszerűbb, kecsesebb, a funkcióhoz alkalmazott. A belső térképzés és a lakberendezés gyökeresebb átalakítása azonban a 20. század első évtizedének vége felé, a modern építészethez való átmenet során hódított tért, elsőként a villaépítészetben, mind Bécsben, mind Budapesten. Ebben az évtizedben az érett szecesszió az építészeti gyakorlatban is, egyes művészek életművében (Wagner, Hofmann, Loos vagy Lajta) is tisztuló folyamatossággal megy át a premodern építészetbe, amelyben a leegyszerűsített, arányosan tagolt felület, a forma valóban alkalmazkodik a funkcióhoz és a szerkezethez, s az ornamentum is egyszerűsödik vagy egészen eltűnik, és átadja a helyét -- egyeseknél rövidebb időre, a Bauhaus előfutárainál tartósan -- a tisztán építészeti térképzés hűvös racionalitásának. A fő cél valóban a funkció szolgálata lesz az általános életmódreform nagy elveinek jegyében: tágas, kényelmes, tiszta, napfényes lakás, éspedig nemcsak a felső tízezer, hanem az alsó középosztály és a dolgozó emberek számára is.
      Innen a századelő építészetének szembetűnő kettőssége: szecessziós (és „premodern”) luxusvillák, műalkotások a nagypolgárnak, a tudós-művész értelmiségnek, és kényelmes, otthonos bérházak, bérlakások, majd családi házak, lakótelepek a kisembereknek. A kislakásépítés, a népi művességből ihletett és a népi használatra szánt formatervezés, az olcsó, ízléses bútor,
[66] a megszerezhető lakáskultúra művészeket és mestereket, utópistákat és reális szociálpolitikusokat megmozgató jelszóvá válik Angliától a kontinens keleti pereméig. Angliából indult el, amint utaltunk rá, a kertes családi ház urbanizációs szervező és tervező elvvé emelése, onnan ered az utópia megvalósítási kísérlete is. 1908-ban jelent meg E. Howard: Garden-Cities of Tomorrow (A holnap kertvárosai) könyve, és pár évre rá Howard elindította a Letchworth kertváros felépítését. A mozgalom csakhamar átcsapott német földre is. S amíg a század első éveiben a darmstadti Matildenhöhen szecessziós művészotthonokból és nagypolgári luxusházakból épül villanegyed, a Deutsche Werkstätte 1908-ban meghirdeti a Drezda melletti Hellerauban a középosztály és a dolgozók számára is lakható kertvárost.[67] A Hellerau kertváros az egész életreformmozgalom legnemesebb céljait igyekezett megvalósítani: a túlzsúfolt, egészségtelen nagyvárosi élet, a telek- és lakásspekuláció kiküszöbölését, kényelmes, lakályos, művészi ízléssel berendezett kislakások megépítését. Hellerau egyszerre volt funkcionális és műgonddal, műízléssel tervezett, kivitelezett. Azt mondhatnók: a társadalmiasított Gesamtkunstwerk.
      Ott dolgozott Tessenow, s egy ideig Le Corbusier, ott adták elő 1913-ban, a kertváros modern színházában Paul Claudel Kinyilatkoztatás (Verkündigung, eredeti címén: L'annonce faite à Marie) című darabját, amelynek bemutatóján jelen volt Kafka, Rilke, Werfel, Buber, csendes újítók és lázadó megújítók.
[68]

      A magyarországi lakáskultúra átalakulása
      És végül egy pillantás a magyarországi építészet és lakáskultúra korszakváltására. Ismét nem történeti áttekintésre és művészeti értékelésre törekszünk, mindkettőt egyetemes látókörrel, nagy szaktudással elvégezte a Magyar művészet 1890-1919 című kötet. Hogyan helyezkedett el az egyetemes korszakváltásban és a magyarországi művelődés fejlődésében az új építészet?
      Mindenekelőtt azt érdemes kiemelni, hogy a hazai fejlődés csaknem elérte, alig néhány éves késéssel követte sokszínűségben, építészeti és a szociális elvekben és megoldási módszerekben is az európai korszakváltást. Kelet-közép-európai sajátosság a helyi, a nemzeti hagyomány tudatos kultiválása. A kor hangsúlyozott stíluskeresése -- írja a Magyar művészet -- legszembetűnőbben „az építészetben mutatkozott, ahol a nemzeti jelleg problémakörével fonódott össze”
[69]. A kör művészeti „közgondolkodásában a nemzeti művészet foglalta el a központi helyet, a legkülönfélébb eszmei és formai irányzatok választották... céljukként”.[70] A szintézis egyenesen leszögezi, hogy „a kor építészelméletét csak a nemzeti művészetértelmezések viszonylatában lehet tanulmányozni.”
      E törekvésekben ne keressük kizárólag a kor felfokozott nacionalizmusának hatását, bár nyilván az is közrejátszott a nemzeti jelleg kutatásában, gyakran erőltetésében. A gyökerek azonban mélyebbre nyúlnak. A kelet-közép-európai régió kisnépi önfenntartási ösztöne egy évszázada már, a romantikában szenvedélyesen kutatta a nemzeti sajátosságot, a létjogosultság és az azonosulás fundamentumát. Kifejezetten szerencsés fordulatnak tekinthető, hogy a szecesszió a historizmus meghaladásában a népművészethez fordult, már az úttörő Lechner Ődön műveiben. Igaz, Lechner a népiességhez nem saját élményéből, gyűjtéséből merítette az anyagot, s a népművészeti motívumokat a funkcióhoz még nem hozzárendelt ornamentális elemként használta. A külső felület és a belső tér képzésében inkább az európai szecesszió formakincsét és megoldásait vette át (Postatakarékpénztár, Sipeki-villa stb.)
[71]. Talán nem is fogyatékossága ez. Fülep Lajosnak lehet igaza: „A nemzetit keresve, megtalálta a nemzetközi... a sajátosat keresve, az egyetemest, és az ősit keresve, a modernet, az aktuálist.”[72]
      A korszakváltás Lechnertől vagy tőle függetlenül indult főbb építészeti irányzatai, jeles mesterei a nemzetit a népiben fedezték fel (még a középkori hagyományt felidéző gödöllőiek iparművészetében is a népiesség uralkodik). A kifejlett hazai szecesszió már nemcsak díszítőmotívumokat vesz át, hanem megkísérli a népi építészet funkcionális elemeit, technikáját is szervesen beépíteni az alaprajzba, a szerkezetbe, a technológiába.[73] Ez a megújulási törekvés nemcsak építészeti jelenség, és jelentősége is általánosabb a magyar művelődésben. A századfordulóra kiürült és kimerült liberális racionális értékrendet, ami nálunk a nemesi hagyományt, ez pedig a romantikát, a nemzeti realizmust és a historizmust jelentette, nem lehetett csupán az egyetemes művészi forrongás formanyelvén megtörni. De nem lehetett a már feltárt folklór idillizált és közhelyesített népiességét sem a megújulás termőtalajául használni, hiszen a folklór felszíni rétegei, műdalai, cigányzenéje már beépültek a hagyományos ízléskultúrába. A hazai népi hagyomány mélyebb, archaikusabb rétegeihez kellett leásni, ahogyan Ady a magyar biblia, a protestáns prédikátorok, a kuruc dalok nyelvének megújításával, Bartók és Kodály pedig a népdal ősi forrásainak feltárásával tette. A magyar nemzettudat és művész ízlés megújulásának ebben a művelődési folyamatában illeszkedik bele, úgy vélem, a századelő népművészeti oreintációjú építészete (elsősorban Lajta Béla, Kós Károly, Thoroczkai-Wigand Ede).
      Kérdéses volt és maradt persze, hogy a népi építészet szerkezeti beemelése a modern urbanizáció teremtette városképbe és épülettípusokba funkcionálisan és esztétikailag fejlődésképes megoldás-e. A gyakorlatban a népművészet egyes elemei, az építés technikája, a bútorok az eredeti tájhoz hasonló környezetben s az eredeti léptékhez hasonló méretekben, tehát családi házaknál, lakótelepeken sikeresen alkalmazhatónak bizonyultak. Példa rá a kispesti Wekerle-telep Kós által tervezett központja, a művész sztánai háza, Árkay kis-svábhegyi villatelepe, s néhány más budai villa,
[74] s ide sorolható Kós zebegényi temploma is. Nagyvárosi környezetben, nagytömegű középületen vagy bérházon azonban még a lépték és a szerkezet módosításával sem sikerült ez: az arányok és a funkciók gyökeres különbsége széttörte az eredeti szerkezetet, s maradtak az ornamentális elemekké redukált kellékek, a kapu, az erkély, a tornác.
      A modern középületeknél, a többemeletes lakóházaknál s az előkelő villák esetében a népművészeti ornamentika és a funkcionális szerkesztési elvek egyesítése bizonyult járható útnak. A legszerencsésebb kombinációkat a lechneri szecesszióból induló, a népművészete ismerő, becsülő, de a funkcionalitás egyetemes rendező elvének alárendelő művészek alkották meg, amint ezt Komor Marcell-Jakab Dezső marosvásárhelyi városházája, Lajta Béla Malonyai-villája, Vas utcai kereskedelmi iskolája vagy klasszikus műve, a Rózsavölgyi üzletház, illetve a Vágó testvérek Nemzeti Szalonja, a Városi Színház és Vágó József Schiffer-villája bizonyítja. Lajta Martinelli téri üzletházán a díszítő és tagoló szerepet betöltő ízléses, eredeti népi ornamentum a legjobb lechneri hagyomány folytatása, a félig üzletház-félig lakóház funkcionális szerkezeti megoldása viszont a legjobb korabeli angol, német és osztrák premodern építészeti hatásokat is tükrözi, de lényegében eredeti szintézis.
[75]
      Témánk szempontjából külön említést érdemel Vágó József alkotása, a Schiffer-villa. A kétszintes villa 1910 és 1912 között épült, két korszak, két világ, két építészeti stílus határán. A külső felület tiszta, szigorú, semmilyen ornamentumot nem alkalmaz, a formában a szerkezet bomlik ki: „A homlokzatok következetes asszimmetriájában az épület belső tereinek szervezése vetül ki.”[76] Az alsó szint a reprezentációé. A 430 m2 alapterület csaknem egyharmadát a felső szint légterét is magában foglaló impozáns hall foglalja el, amelyet a tágas ebédlő, a nagyszalon (65 m2), a kisszalon és a dolgozószobának nevezett műgyűjteménytár és könyvtár (60 m2) L alakban vesz körül. A hall egész oldalnyi üvegablaka és a bejárat feletti falfelület pannója Kernstok Károly, a márvány vízmedence és virágmedence Fémes Beck Vilmos műve. A többi szoba dekorációját Rippl-Rónai, Irányi-Grünwald, Csók István, Kisfaludi Strobl készítette. A bútorok, a tapéták, a berendezési tárgyak egytől-egyig gonddal tervezett műalkotások. A felső szint elrendezése és berendezése funkcionális. Az egyik szárnyon a férfi és a női hálószoba, mellettük a reggeliző és a nappali, ezek mellett a gyerekszobák. Míg az alsó szint 430 m2-én öt nagy reprezentációs terem, a felső szint 300 m2-én nyolc lakószoba és a mellékhelyiségek osztoznak. Egy lakószoba alapterülete mintegy 30 m2. A szobák tehát lakályosak, emberi méretűek, amit a szoba rendeltetéséhez illő bútorok, a tágas ablakok is elősegítenek.[77]
      A Schiffer-villában a lakhatóság, a használhatóság és a díszítőkedv ölelkezéséből, a mérnöki szaktudás és a műalkotás együttműködéséből olyan lakásmodell született, amelyben ismét egyesült és egymást harmonikusan kiegészítette a funkcionalitás és a reprezentáció.

*

      Műalkotás volt a Schiffer-villa, a Rózsavölgyi üzletház, az Állatkert jó néhány pavilonja, a Wekerle-telep központi kiképzése -- bármely európai nagyvárosban megállták volna a helyüket. Csakhogy -- és ez az érem másik oldala -- kevés volt, számszerűen is, viszonylagosan is a Schiffer-villa, általában a szecessziós villa, a Lajta tervezte üzletház, bankház, lakóház. Talán a szegénység miatt? Kevés volt a vállalkozó, a gazdag polgár? És szűkmarkú az állam, a főváros? Talán az elmaradottság miatt rövid volt az új építészet kifutási ideje? Éppen csak virágba borult, s rögtön jött a háború, aztán a nyomor, a válság, a tömegépítkezés?
      Az ország s a főváros a modern urbanizáció terén és főként a lakáskultúrában nem a vállalkozói kedv szűkössége, nem a tőkehiány miatt maradt el szerencsésebb sorsú országok mögött, és elmaradása az első világháború előtt nem is volt kirívó. Úgy vélem, nem az alkotásban, hanem a befogadásban, a közönségben, a társadalom ízléskultúrájában mutatkozott meg az elmaradottság. Magyarországon a századelőn még csak kibontakozóban volt -- és csak a művelt polgárság, az értelmiség, az öntudatos munkásság szűk körében -- az a generációs lázadás, az az életmódreform-mozgalom, amely másutt a művészeti megújulások melegágya és ösztönzője volt. A korszakváltás e nagy megújító mozgalmai Magyarországot is formálták, de fő sodrába való bekapcsolódáshoz gyenge volt -- és kissé elszigetelt -- a társadalmi bázis.
      A magyar városépítészet és lakáskultúra is élvezte, ha teljesen kihasználni nem is tudta azt a két évtizednyi csillagórát, amikor az építészt a historizmus merev dogmái már nem, a tömegépítkezés ökonómiai korlátai s a modern építészet absztrakt racionalizmusának szabályai pedig még nem kötötték.

      A tanulmány nagyobb része megjelent: Polgárosodás és urbanizáció. Polgári lakáskultúra Budapesten a 19. században. Történelmi Szemle, 1984. 1-2. sz. Az utolsó fejezet most lát napvilágot. A hagyatéki anyag összegyűjtésében és elemzésében Gyáni Gábornak, az építészeti kérdések tisztázásában Sármány Ilonának tartozom őszinte köszönettel. (H. P.)

 

      [*] In: Hanák Péter: A Kert és a Műhely. Gondolat. Budapest, 1988. 17-62. old.
     
[1] Az iparosodás, városfejlődés és urbanizáció összefüggéseire: The New Cambridge Modern History. XIII. Comapnion Vol. Szerk.: Peter Burke. London-Cambridge 1980. 75-79., 99-105. old.; -- A chicagói városszociológiai iskola megalapozó műve R. E. Park-E. W. Burgess-R. Mckenzie: The City. New York, 1952. 26-27., 44-50. old. -- A. F. Weber: The Growth of the Cities in the Nineteenth Century. Columbia University, Studies. XI. -- A magyar történeti és szociográfiai irodalom alapműve Erdei Ferenc: Magyar város. Bp., 1974. -- Hasznos irodalmi áttekintést ad Angyal Viktória: Városszociológia. Lásd: A szociológia ágazatai. Szerk.: Kulcsár Kálmán, Bp., 1975.
     
[2] Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Bp., 1982. 15-16. old.; -- Wohnen im Wandel. Szerk.: Lutz Niethammer, Wuppertal, 1979. 15-17. old.
     
[3] Elisabeth Lichtenberger: Die Wiener Altstadt. Wien, 1977. 13-14., 105-110. old.
     
[4] Nagy Lajos: Budapest története a török kiűzésétől a márciusi forradalomig. Lásd: Budapest története. III. Bp., 1975. 127-132., 143-149. old.
     
[5] Historisch-Statistische Űbersicht von Wien. Szerk.: Felix Olegnik. 1. Teil. Mitteilungen aus Statistik und Verwaltung der Stadt Wien. 1956. Sonderheft, I. 21-22. old.
     
[6] Uo., 22-23. old.
     
[7] Lichtenberger, i. m., -- Erwin Schmidt: Die Geschichte der Stadt Wien. Wien-München, 1978. 58. old.
     
[8] Pásztor Mihály: A százötven éves Lipótváros. Statisztikai közlemények, 93. 4. sz. Bp., [1940]. 18-22. old.
     
[9] Budapest története. III. 373-375., 382., 384-388. old.
     
[10] Pásztor i. m., 39-44. old. Közli az 1789 júniusában tartott árverésen elkelt 130 telek első tulajdonosainak nevét, foglalkozását, a telek árát, helyét.
     
[11] Uo., 75-84. old. József nádor tevékenységét és Hild tervét ismerteti: Budapest története. III. 258-263. old.
     
[12] Heinrich Habel: Zur Sozialgeschichte und Typologie des Münchener Privathauses. Münchener Fassaden. Bürgerhäuser des Historismus und des Jugendstils. München, 1974. 15. old. -- Hasonló gondolatot fejt ki művészettörténeti alapozással Renata Wagner-Rieger: Geschichte der Architektur in Wien. Vom Klassizismus bis zur Sezession. Geschichte der Stadt Wien. Neue Reihe. VII. 3. Wien, 1973. 174. old.
     
[13] Wagner-Rieger, i. m., 83-84. old.
     
[14] A magyar vonatkozásokra: Magyar Művészet 1880-1945. Szerk.: Zádor Anna. Bp., 1958. 26., 52-56. old.
     
[15] Wagner-Rieger, i. m., 174. old. -- Hans Bobek-Elisabeth Lichtenberger: Wien. Wien-Köln, 1978. 212-214. old.
     
[16] A formalom eredetére és kultúrtörténetére Georg Himmelheber: Bidermeier bútorok. Bpl, 1982. 10-12. old. -- Willi Geismeier: Biedermeier. Leipzig, 1982. 25-32. old. -- Günter Böhmer: Die Welt des Biedermeiers. München, 1968. 8-13. old. -- Wohnen im Wandel. I. m., 18. old.
     
[17] Himmelheber, i. m., 31-35. old.
     
[18] Budapest Statisztikai Közlemények, 53. A lakosság létszámára 20*-22*, a házak és a lakások számára 6*, 16*-17*.
     
[19] Lichtenberger, i. m., 14-15., 201-202. old. -- Bobek-Lichtenberger, i. m., 76-77. old.
     
[20] Historisch-Statistische Űbersicht von Wien. I. m., 59., 81. old. -- Die städtebauliche Entwicklung Wiens bis 1945. Szerk.: Wolfgang Mayer. Wien, 1978. -- Wien am Anfang des XX. Jahrhunderts. Szerk.: Paul Kortz. I. Wien, 1905-1906.
     
[21] Idézi Carl E. Schorske: Fin-de-siècle Vienna. Politics and Culture. New York, 1980. 31-32. old.
     
[22] Elisabeth Lichtenberger: Wirtschaftsfunktion und Sozialstruktur der Wiener Ringstrasse. Graz, 1970. A 49-60. oldal táblázatai.
     
[23] Camillo Sitte: Der Städtebau nach seinen künstlerischen Grundsätzen. Wien, 1922. 2-10., 90-92. old. -- Otto Wagner: Modern Architektur. Wien, 1895. -- Schorske, i. m., 62-68., 72-74., 83-85. old.
     
[24] Budapest Statisztikai Közlemények, 53. 6*-7*.
     
[25] Az 1869. évi április 20-ára hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója. Pest, 1870. 368-382. old. -- Siklóssy, i. m., 42-43., 92-94., 135-138., 143-146. old.
     
[26] Siklóssy László: Hogyan épült Budapest? Bp., 1931. 69-74. old.
     
[27] Uo. 220-254. old. -- Ruisz Rezső: A Nagykörút. Bp., 1960. -- Schmall, i. m., 85-103. old. -- Rados, i. m., 25-28. old., -- Preisich, i. m., 65-70. old.
     
[28] Borsos-Sódor-Zádor: Budapest építészettörténete, városképei és műemlékei. Bp., 1959. 76-111. old. -- Granasztói Pál: Budapest egy építész szemével. Bp., 1971. 67-69., 87., 117. old. -- Siklóssy, i. m., 173-175. old. -- Spira György és Vörös Károly: Budapest története a márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig. Lásd: Budapest története. IV. Bp., 1978. 198-199. old.
     
[29] Wagner-Rieger, i. m., 134-136. old.
     
[30] Nikolaus Pevsner: Az európai építészet története. Bp., 1974. 397-402. old.
     
[31] Wagner-Rieger, i. m., 187. old.
     
[32] Budapest Fővárosi Tanács Ingatlanrendezési Hivatala, Tervtár (a továbbiakban: Tervtár). 29 246., 29 248., 29 250., 29 303., 29 304., 29 305., 29 306., 29 307., 29 334., továbbá az 1883-1884. évi cím- és névjegyzék adatai alapján összeállítva.
     
[33] Az 1883-1884. évi cím- és névjegyzék adatai alapján.
     
[34] Gyáni Gábor: Egy lipótvárosi ház lakói a húszas évek elején. Budapest, 1978. 9. sz.
     
[35] Tervtár, 29 248. sz.
     
[36] Die Wiener Ringstraße. V. Wien, 1975. 266. old. -- Hannes Stekl: Die Entstehung Bürgerlicher Wohnkultur. Beiträge zur historischen Sozialkunde. 1979. Juli-September, 53. old. és Tervtár, 29 248.
     
[37] Budapest Főváros Levéltára (a továbbiakban: BFL). IV. 1411. b. Frölich Gusztáv hagyaték, 1891.
     
[38] Tervtár, 28 325.
     
[39] Siklóssy, i. m.
     
[40] Bobek-Lichtenberger, i. m. 238. old.
     
[41] Uo., 47., 238., 307., 351. old.
     
[42] Bobek-Lichtenberger, i. m., 212-216. old.
     
[43] Uo., 48-57. old. -- Eugen von Philippovich: Einer Wohnungsverhältnisse. Berlin, 1894. -- München und siene Bauten. München, 1912. -- München 1869-1958. Aufbruch zur modernen Kunst. München, 1958. -- Das Wohnungswesen der Stadt München. Szerk.: Ablert Gut. München, 1928. -- Karl Erdmannsdorfer: Das Bürgerhaus in München. Tübingen, 1972.
     
[44] Magyarország története 1890-1918. Szerk.: Hanák Péter-Mucsi Ferenc. Bp., 1978. 468-469. old. -- Gergely András: Települések, lakások és lakóik a századforduló Magyarországán. Történelmi Szemle, 1971. 3-4. sz. 427-429. -- Bobek-Lichtenberger, i. m., 91-92., 106-111. old. -- Stekl, i. m., 55-56. old. A középosztályhoz tartozónak tekinthető családok csaknem felének háromszobás lakása volt. Erre lásd: Budapest Statisztikai Közlemények, 43. 32*., 42*-43*.
     
[45] Wohnen im Wandel, i. m., 8., 19-22., 30-40. old.
     
[46] Borsody-Bevilaqua Béla-Mázsay Béla: Pest-budai kávéházak. I-II. Bp., 1925. -- Balla Vilmos: A Kávéforrás. Régi pesti kávéházak legendái. Bp., 1927. -- Gundel Imre-Harmat Judit: A vendéglátás emlékei. Bp., 1979. 185-246. old. -- Halász Lajos: Az Országos Kaszinó ötven éves története. Bp., 1923. -- Bognár János: Három évtized egy úri kaszinó életéből. Bp., 1927. -- Jelentés a budapesti Lipótvárosi Casino 25 éves fennállásának alkalmából. Bp., 1907.
     
[47] Ebben a vonatkozásban alapos munka Tóth Zoltán: Polgárosodás és hagyományőrzés a századfordulói Szekszárd anyagi életviszonyaiban. Ethnographia, 1982. 2. sz.
     
[48] BFL. IV. 1411. b. Hercog-hagyaték.
     
[49] Uo., Goldberger-hagyaték.
     
[50] Új Országgyűlési Almanach 1887-1892. Szerk.: Sturm Albert. Bp., 1888. 209. old.
     
[51] BFL. IV. 1411. b. Frölich-hagyaték.
     
[52] Lakatos Mária: Egy pécsi polgárcsalád a század elején. Mozgó Világ, 1983. augusztus 28.
     
[53] Uo. -- Gyáni Gábor: Polgári lakáskultúra a hagyatéki leltárak elemzése alapján. Kéziratos tanulmány.
     
[54] Schorske, i. m., 62-71. old. -- Otto Wagner: A művész vagy a mérnök. A szecesszió. Szerk.: Pók Lajos. Bp., 1972. -- Hendrik Petrus Berlage: Ismét legyen stílusunk. Uo. -- Hermann Bahr: Az igazi és a hamis szecesszi. Uo. -- Hans Dieter Hellige: Generationskonflikt. Selbsthaß und die Entstehung antikapitalistischer Positionen im Judentum. Geschichte und Gesellschaft, 1979. 4. sz.
     
[55] Schorske, i. m., XXVI-XXIX., 5-10., 212-215. old.
     
[56] Nikolaus Pevsner: A modern formatervezés úttörői. Bp., 1977. 20-29. old. -- Jürgen Joedicke: Modern építészettörténet. Bp., 1961. 25-30., 38-53. old.
     
[57] Pevsner, i. m., 50-60. old.
     
[58] Schorske, i. m., 63. old.
     
[59] A szecesszió. Szerk.: Pók Lajos. Bp., 1972. 248. old.
     
[60] Idézi Joedicke, i. m., 27. old.
     
[61] „Új szerkezet, új anyag, új emberi feladatok és nézetek mindig a formák megváltozását idézték elő. Nagy társadalmi átalakulások új stílust teremtettek.” Otto Wagner: Zur Baukunst unserer Zeit. Wien. (4. kiadás) 1914. 17. old. -- Schorske, i. m., 83. old.
     
[62] Heinz Geretsegger-Max Peintzner: Otto Wagner. 1841-1918. München, 1980. 29. old.
     
[63] Wolfgang E. Knabbe: Gesellschaftsveränderung durch Lebensreform. Strukturmerkmale einer sozialreformatorischen Bewegung in Deutschland der Industrialisierungsperiode. Göttingen, 1974. -- Klaus Vondung: Das wilhelminische Bildungsbürgertum. Göttingen, 1976.
     
[64] A szecesszió. Szerk.: Pók Lajos, i. m., 252-253. old.
     
[65] Uo., 229. old.
     
[66] Hans Wichmann: Aufbruch zum neuen Wohnen. Basel-Stuttgart, 1978. 64-68. old. -- Kunst und Alltag um 1900. Szerk.: Eckhard Siepmann. Berlin, 1978.
     
[67] Wichmann, i. m., 81. old.
     
[68] Uo., 44. old.
     
[69] Magyar művészet 1890-1919. Szerk.: Németh Lajos. Bp., 1981. 94. old.
     
[70] Uo., 103. old.
     
[71] Bakonyi Tibor-Kubinszky Mihály: Lechner Ődön. Bp., 1981. 35-36., 40. old.
     
[72] Fülep Lajos: A művészet forradalmától a nagy forradalomig. Bp., 1974. 289. old.
     
[73] Magyar művészet, i. m., 374-376. old.
     
[74] Uo., 377-379. old. -- Rév Ilona: Építészet és enterieur a magyar századfordulón. Bp., 1983. 126-128. old.
     
[75] Vámos Ferenc: Lajta Béla. Bp., 1970. 205-212. old.
     
[76] Gábor Eszter-Nagy Ildikó-Sármány Ilona: A budapesti Schiffer-villa. (Egy késő szecessziós villa rekonstrukciója.) Művészettörténeti Értesítő, 1982. XXXI. 2. sz. 78. old.
     
[77] Uo., 78-79., 83-85. old.

Budapest Főváros Levéltára, 1139 Budapest, Teve utca 3-5.
Tel.:+36 1 298-7500 | Fax: +36 1 298-7555 | E-mail
Utolsó módosítás: 2014.09.02. 17:08:52
oldaltérkép | ügyfélszolgálat   |  WWW Statisztika
Érvényes XHTML és CSS.